Miután sikerült ülésbe tornáznom magam, meghallottam az ajtónyitódást. Nagypapa jelent meg.
-Mi a baj SunHee? - jött be aggódó arckifejezéssel. - Az előbb hallottam, hogy sikítottál, ráadásul nem is egyszer. Mi történt?
Leült az ágyam szélére és megfogta remegő kezeimet.
-Jézusom, te forró vagy! - kiáltott fel, majd kézfejét a homlokomhoz érintette. - Neked lázad van! Jól érzed magad?
-Nagypapa...én...
Nem tudtam mit mondjak neki. Ha elmondom neki az igazat, hogy mi történt, biztosan őrültnek fog nézni. de ő az egyetlen, akire rá merném bízni ezt. Biztosra veszem, hogy nem álmodtam, ami történt, de akkor mégis hogy kerültem ide az ágyamba? Ezt most túl megerőltető lett volna átgondolnom. Túl nagy teher ez számomra, hogy egyedül viseljem el, én nem vagyok ilyen erős.
Lassan közelebb kúsztam Nagypapához és a karjaiba bújtam.
-Mi történt kincsem?
Nem tudtam magamban tartani, el kellett mondanom neki.
-Valaki... valaki követett mikor hazafelé jöttem. Aztán elbújtam előle egy sikátorban, és le is ráztam. De volt ott valaki...valaki aki ismert engem. És elkapta a torkom, fojtogatni kezdett... - itt megakadtam. Nem tudtam folytatni, könnyeim újból utat törtek maguknak felszínre hozva rémületemet, amit akkor éreztem. Még mindig éreztem a kezek szorítását a torkomon.
-Semmi baj, itt biztonságban vagy! - mondta nyugtatóan Nagypapa s közben lágyan simogatta hátamat, ami a sírástól meg-megrázkódott. - És mi történt utána, el tudod mondani?
Bólintottam, majd megtöröltem a szemeimet.
-Itt ébredtem az ágyamban. De én nem álmodtam nagypapa, hinned kell nekem!
-Hiszek neked kincsem.
Nagyon meglepődtem. Azt hittem, hogy azt mondja, csak álmodtam az egészet, hogy csak egy szörnyű lázálom lehetett, de elhitte amit mondok.
-Azt mondtad, aki ott volt, úgy szólított meg, mintha ismerne. Hogy nézett ki?
-Nem láttam mert sötét volt. De a hangjára emlékszem. Olyan hideg volt...és kegyetlen. Azt mondta, hogy "Örülök, hogy végre találkozhatunk." aztán pedig kinyújtotta a kezét és...
-Nyugodj meg! - csitított tovább. - És aki követett?
-Azt hiszem férfi volt. Elég magas és bőrkabátot viselt.
Nagyapa szemei elkerekedtek. Kezei abbahagyták hátam simogatását, s az arcomra meredt.
-Eljöttek érted...
-Hogy micsoda? - kérdeztem értetlenül. - Kik jöttek és miért?
Kérdésemre nem válaszolt. Felugrott ágyamról és fel-alá kezdett járkálni. Arckifejezése ijedt volt és zaklatott.
-Megijesztesz... - suttogtam.
-Ne haragudj, de...most olyan dolog történik veled, amire én magam sem tudom teljes egészében a választ. - ült le mellém újból.
-Akkor mondj annyit, amennyit tudsz. Csak ne titokzatoskodj kérlek... Így is eléggé össze vagyok zavarodva...
Felsóhajtott és rám emelte a tekintetét. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Lehet hogy egyszerűen közli, hogy kezdődőfélben levő elmebajom van, ami csak most kezdett mutatkozni tizennyolc éves koromra és egyre rosszabb lesz, vagy olyat mondd amitől én nézem majd őt bolondnak.
-Nem is tudom hogy mondjam ezt el neked... - szólalt meg végre pár perc csend után. - Talán nem is fogod először igazán megérteni amit mondani fogok, talán el sem hiszed...
-Nem érdekel Nagyapa! Mondd el kérlek! Hidd el én minden szavadban vakon bízom! - mondtam illetlenül közbevágva, hisz már-már dühített hogy ő mindent tud és csak itt össze-vissza hadovál attól félve hogy én nem hiszek neki.
-Rendben. - fújta ki a levegőt. - Mennyire hiszel a természetfeletti erőkben SunHee?
-Hogy mikben? - pislogtam rá értetlenül. - Ez most hogy jön ide?
-Úgy, hogy amit most el fogok neked mondani, az ilyen témájú. - válaszolta. - Mikor megszülettél, már akkor tudtam, hogy te nem egy átlagos ember vagy. Csak rád kellett néznem és máris tudtam, hogy örökölted a nagymamád képességeit.
-Miféle képességeit? - tettem fel újabb kérdésem.
-Tudod léteznek olyan emberek, akik többek között egyetlen pillantásból meg tudják ítélni a másik ember szándékát, belső énjének mivoltát. Ritkán látomásaik vannak az elkövetkezendő időkről.
-Vagyis a jövőbe látnak?
-Igen. És az egyik legfontosabb a képességeik közül az, hogy meglátják a nem fényben élő lényeket. A gonoszokat, akik nem e világiak, a sötétség teremtményei.
Egy ki szünetet tartott, hogy fel tudjam dolgozni, amit mondott. Persze ez nem igazán sikerült.
-Pontosan miket?
-Nehéz megnevezni az ilyen lényeket...de a köznyelv úgy nevezi őket, hogy vámpírok.
Na ennél a pontnál szakadt el a cérna nálam. Nemrég egy buliról tartottam hazafelé, megtámadtak és fojtogattak, aztán sikítozva ébredtem fel a saját ágyamban és a nagyapám itt mesél holmi természetfeletti erőkről meg mesebeli szörnyekről? Ez egyszerűen nevetséges!
-Arra akarsz ezzel célozni, hogy a nagymamának volt ilyen képessége? - kérdeztem hitetlenül.
-Így van. És valószínű, hogy te ezt örökölted. Pontosan olyan Látó leszel, mint amilyen a nagyanyád volt. Bár érzem a hangodon, hogy kételkedsz, sőt mi több el sem hiszed ezt az egészet, én más magyarázatot nem tudok adni.
-És mégis mire alapozod azt, hogy annak ami történik velem, ez az oka?
-Az ilyen lények keresik a látókat, mert el tudják venni tőlük az erejüket és azt a magukévá tudhatják, ha megölik a Látót.
Megfagyott bennem a vér, ahogy eszembe jutott egy emlékkép arról, ahogy az az idegen fojtogatott. Hát ezért volt? Nem ez lehetetlen, ez hülyeség! Nekem nincs semmilyen különleges képességem és ilyen lények nem léteznek. Ebben az egy dologban megingathatatlan a hitem. De Nagyapa nem adta fel azt, hogy meggyőzzön.
-Mondd csak SunHee, éreztél már olyat, hogy valakire rápillantottál és rögtön rossz érzés fogott el? Mintha azt érezted volna, hogy azonnal meg kell szabadulnod az illetőtől?
Ezen egy kicsit elgondolkodtam és be is ugrott valami. A bulin megismerkedtem egy Junghwa nevű sráccal, aki meghívott egy italra. Amikor egyszer belenéztem a szemébe elfogott a félelem, szinte a zsigereimben éreztem a gonoszságot, ami azokból a szemekből áradt. Ráadásul egy hang is arra figyelmeztetett, hogy húzzam el a csíkot...
Nagyapa már az arcomról leolvasta a választ.
-Szóval volt ilyen. Ez csak az bizonyítja drágám, hogy megvan benned a képesség.
-És ez a jövőbe látás? Olyat még sosem tapasztaltam, hogy megláttam volna a jövőt... Erre mit tudnál mondani?
-Egyes képességek a fejlődésedhez köthetőek. Egy bizonyos életkor után valószínű, hogy a jövőbelátást is tapasztalhatod majd.
-Ne haragudj Nagyapa, de ez akkora baromság. - ugrottam fel az ágyamból és odasétáltam az ablakomhoz, ami nyitva volt. Kissé kihajoltam rajta és beleszívtam a friss éjszakai levegőbe.
Hallottam, ahogy Nagyapa feláll, majd nagyot sóhajt.
-Tudtam, hogy nem hiszed el ezt egykönnyen. Mindenesetre nagyon vigyázz magadra, ha éjszaka kimerészkedsz a házból. Nem szeretném ha elkapnának. - mondta halkan, majd már csak a lépteit hallottam, s végül az ajtó csukódását.
Felhorkantam. Még hogy Látó, meg vámpírok...jó vicc! Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen őrült a családban. Talán ez az eredménye, ha valaki évekig kuksol a szobájában; kitalál magának mindenféle természetfeletti hülyeséget aztán egyszer csak, mikor kapóra jön elmondja az unokájának. Azt hittem, hogy legalább valami érthető magyarázattal szolgál azokra, amiket elmondtam neki...De nem ő még rátesz egy lapáttal a bajaimra.
De a szívem legmélyén azért egy nagyon kicsit mégiscsak hittem neki. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Valódi bizonyítékaim nem voltak arra, hogy tényleg ilyen képességeim lennének, de egy-két dolog összevágott. Mint például amit arról mondott, hogy egy Látó egyetlen pillantással megmondja a másik emberről, hogy jó-e vagy rossz. Hisz amikor arra a srácra ránéztem, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel.
Már sajnáltam, hogy ilyen gonoszan beszéltem Nagyapával. Rengeteg kérdésem lett volna, amire meg akartam kapni a választ. Talán nem is arról volt szó, hogy nem hiszek ezekben, hanem inkább féltem hinni bennük. Mert az tény, hogy hátborzongató az amit Nagyapa mesélt.
Még ha léteznek is Látók, kizárt hogy én az legyek! Talán csak agyamra ment a sok feszültség ami mostanában ért, és ilyen formában jön ki...De nekem nincsenek különleges képességeim.
Ahogy ezen gondolkodtam és kifelé bámultam az ablakon, elfogott egy különleges érzés, hogy nem vagyok egyedül. Végigfutott a borzongás a hátamon, mikor megpillantottam az utca túloldalán, a rossz utcai lámpa mellett álló alakot. Bár arcát nem láttam, de tudtam, hogy engem nézett.
Már épp rá akartam kiáltani, hogy "Tűnjön el!" , de ez teljesen felesleges lett volna. Ugyanis a szemem láttára vált köddé.
