7. rész

 Pilláim elhagyták összezárt pozíciójukat, hogy végre körülnézhessek. Feltevéseim - miszerint egy szobában vagyok több alakkal körülvéve - beigazolódtak. Bár igazán csak egy ember érdekelt közülük - az aki az imént megszólalt - , de mégis jól megnéztem magamnak a többieket. Egytől-egyig mind a heten fiúk, olyan tizennyolc-húsz év körüliek. Annak a bandának a tagjai, amelybe SungJae is tartozik.
 Mindnyájan engem néztek, tekintetük meglepődöttséget tükrözött.
 Nem igazán tudtam, hogy milyen érzéseimnek kellene lenni, de valamilyen okból kifolyólag nem féltem. Pedig egy vadidegen srác elrabolt és hat másik fiúhoz vitt egy olyan helyre, amit nem is tudok hogy hol van. Normális ez?
-Jól vagy? - lépett oda hozzám SungJae kedvesen mosolyogva.
-Szerintem te inkább hagyd. - szólalt meg az ismerős hang, amire muszáj volt odafordítanom a fejem.
 A kanapé végében - ahol én feküdtem, a lábamnál ült.  Nem volt túl magas, de alkata karcsú volt, így egy kissé nyurgának tűnt. Karakteres álla, telt ajkai, és gyönyörű sötétbarna szemei nagyon jóképű arcot kölcsönöztek neki. Arckifejezése, nem volt épp szomorú, de semmiféle vidámságot sem láttam rajta. Ő volt Peniel.
 Újra körbenéztem a többieken is, hogy jobban megfigyeljem az arcukat és lassanként beugrottak az ő neveik is. Szóval a komplett BtoB társaságában vagyok, de hogy pontosan hol, azt még nem tudtam. De SungJae miért hozhatott ide? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.
 -Tudom, hogy hibát követtem el, de azért nem kéne minden egyes másodpercben emlékeztetni rá. - mondta SungJae nem kis éllel a hangjában, majd sértődötten visszalépett helyére.
 Egy másik fiú lépett elém, aki le is guggolt, hogy egy szintbe kerülhessen velem, s jól megnézett magának. Ő is kedvesen elmosolyodott, bár sokkal több komolyságot mutatott az arca, mint SungJae-nak.
-Ne haragudj, hogy csak így szó nélkül el lettél hurcolva. Nincs szándékunkban bántani téged. A nevem EunKwang.
  Egészen halkan beszélt, szinte annyira, hogy azt már csak én hallhattam - ellentétben azzal, ahogy nemrég SungJae-val kiabált -  , s hangjában keveredett valami furcsa, de megnyugtató dallamosság. Nem értettem miért, de ahogy szemeibe néztem, olyan érzésem támadt mintha már ezer éve ismernénk egymást, s ez nyugalommal és önbizalommal töltött el, már-már annyira, hogy sikerült végre megszólalnom.
-Hol vagyok? - motyogtam el halkan kérdésemet.
-Biztonságos helyen nem messze az otthonodtól. - válaszolta még mindig mosolyogva EunKwang. - Hogy érzed magad?
-Nagyon fáj a fejem és kissé szédülök... - mondtam tenyeremet a homlokomra fektetve. Miért érzem magam ilyen nyugodtnak?
-Pár perc múlva el fog múlni. - mondta halkan SungJae. Most úgy nézett ki leginkább, mint egy durcás kisgyerek, akit leszidtak, mert olyat csinált amit nem szabad.
 Mélyet sóhajtottam, majd egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy felkészülhessek következő kérdésemre:
-Miért lettem idehozva?
  Erre mindenki arca elkomorodott, többen le is hajtották fejüket, hogy ne nekik kelljen felelniük. Még EunKwang is csak halkan guggolt előttem. De pár másodperccel a nagy csend beállta után megszólalt mellettem Peniel.
-Ezt igencsak nehéz lesz elmondani neked, és valószínűleg először vagy nem fogod majd fel, vagy nem akarod felfogni, de muszáj tudnod az igazat. És ezt csak én mondhatom el.
  A többiek lassan megfordultak majd a szobaajtó irányába indultak és szép sorban kimentek rajta. Csak Peniel és én maradtunk bent a szobában.
-Miért mentek ki? - kérdeztem egyszerre meglepetten és ijedten.
-Azért, hogy beszélhessek veled négyszemközt. A nagy része amit mondani akarok csak kettőnkre tartozik.
-Kettőnkre? Hisz a neveden kívül csak annyit tudok rólad, hogy idol vagy...nem is ismerlek!
-Pedig ha tudnád mennyire jól ismersz engem...csak éppen nem emlékszel rám.
  Nagyokat pislogva néztem rá. Az oké, hogy nagyon ismerős volt nekem a hangja, és hogy tényleg olyan volt mintha már találkoztam volna vele, de ez egyáltalán nem jelent semmit.
-Szóval válaszolhatok a kérdésedre, hogy miért is vagy itt, vagy már nem szeretnéd tudni? - nézett szemembe komoran.
   Megtámaszkodtam a kanapé karfáján, ülő helyzet be tornáztam magam és felhúztam a térdeimet. Végül Penielre fordítottam a tekintetem és csendben bólintottam.
-SungJae már elmondta nekünk amit most nemrég figyelt meg nálatok, hogy a nagyapád elmondott neked mindent amit tud a Látókról.
-Édes jó istenkém! - kiáltottam fel megforgatva a szemeimet. - Ma már harmadszor hallom ezt a Látó-baromságot....
-Mielőtt így alakítanád a feltételezéseid és kialakítanád a a nézőpontodat, végighallgatnál? - emelte fel kissé hangját Peniel.
  Tátva maradt a szám, s egy szót sem bírtam kinyögni. Olyan érzésem támadt, mintha ő már beszélt volna velem ilyen hangnemben.
-Nem fogom ugyanazt elmondani neked, amit a nagyapád, én csak kiegészítem azt, illetve helyesbítek rajta. - Kezdett bele pár percnyi hallgatás után. - Azt már tudod, hogy Látó vagy, illetve nemsokára azzá fogsz válni, de azt még nem, hogy ez mivel is jár. - egy pillanatra megállt és rám pillantott hogy figyelek-e, majd folytatta. - Azt a nagypapád is említette, hogy léteznek vámpírok. Na mármost mi nem igazán szeretjük ezt a kifejezést használni. Akik tudnak rólunk mind Életfelettieknek neveznek minket. Többek között én is az vagyok, valamint a többi tagja is, sőt rengetegen vagyunk a világon.
  Komoly hangneméből kifolyólag nem éreztem azt mint a nagyapámnál. Persze ő is őszintén beszélt, de mégis olyan hihetetlen volt...De így ahogy Peniel mesélte, kezdett megváltozni a véleményem.
-Nehéz leírni az Életfekettieket, hiszen mindannyian mások vagyunk. Viszont van pár közös dolog amiben megegyezünk. Tudom, elég nehéz lesz ezt elhinni, de halhatatlanok vagyunk...pontosabban ha a testünk nem bírja tovább a Földi létet, a lelkünk átvándorol egy új testbe, így folyamatos körforgásban élünk.
  Az "élünk" szónál felemelte kezeit és kis idézőjelet formált ujjaival.
-Amiért vámpíroknak neveznek minket az az, hogy vérrel táplálkozunk. Persze nem akármilyen jött-ment emberével, de ezt majd máskor elmagyarázom. A lényeg ami rád tartozik, hogy te mint Látó milliószor több energiával rendelkezel mint bármelyik halandó az egész világon. És az Életfelettieknek szüksége van erre az energiára minimum egyszer egy testben. Ha ezt az energiát addig nem szerezzük meg, míg a test el nem avul, akkor vége lesz a lelkünk körforgásának és megszűnünk létezni.
 Mintha csak egy fantasy regényből olvasott volna fel, de ahhoz hogy tényleg természetfeletti mesének tűnjön, túlságosan is őszinte volt. Kirázott tőle a hideg.
-Azért hoztunk ide, hogy meg tudjunk védeni. Vannak olyan Életfelettiek, akik nem éppen tiszta lapokkal játszanak, sőt igencsak gonoszak, és attól sem riadnak vissza, hogy meggyilkolják a Látót, annak fejében, hogy a vérében lévő energiához jussanak. Először persze nem akartuk hogy itt legyél, mert ha közöttünk vagy könnyebben megtalálhatnak mások, de így hogy SungJae elhozott már nem tudunk mit tenni. Óriási veszélyben voltál, mikor elindult veled.
-Hogy érted hogy veszélyben? - kerekedtek el a szemeim.
-SungJae még egészen fiatal, neki ez a negyedik teste, és alig van pár képesség a birtokában. Mellesleg pocsékul harcol, így nem tudott volna megvédeni, ha megtámadnak titeket.
  Annyira hihetetlennek tűnt mindaz amit mondott. De a gondolat, hogy egy ilyen hosszú történetet elmondott nekem úgy, hogy a hazugságnak egy csepp jelét sem láttam rajta, valamiképp bizalomra ösztönzött. De el lehet ilyet hinni egyáltalán? Ha azt tenném, nem lennék normális...
-És mi az ebből ami csak kettőnkre tartozik? - jutott eszembe a kérdés, ami hosszú beszéde alatt felötlött bennem.
  Peniel mélyet sóhajtott, majd lassan közelebb csúszott hozzám a kanapén. Egészen addig míg csak pár centi választotta el testét az enyémtől. Majd tekintetét összefonta az enyémmel és megfogta a kezemet.
*
Olyan volt mint egy áramütés, ami a tenyeremen érkezett be, majd átcikázott a testem minden egyes porcikáján végül a másik tenyeremen távozott. Be kellett csuknom a szemem is mert, igencsak vakító fényjelenséggel járt az egész, s mikor már szemhéjamon keresztül nem észleletem erős világítás, felnyitottam pilláimat.
Nem igazán értettem, hogy mi volt ez, de megnyugtatott a tudat, hogy végül is semmi bajom. Talán csak megcsípett valami.
Kedvenc helyemen, a kastélyunkkal szembeni nagy tó túloldalának partján ültem egy hatalmas platánfa alatt. Vagy akkor jöttem ide, ha egy kis magányra vágytam és egy jó könyv kíséretében elbújtam ide, vagy ha Vele találkoztam. Ezúttal az utóbbi okból kifolyólag jöttem ide.
Mindig pontosan szokott érkezni, s tudtam hogy most sem késik egy percet se, de már türelmetlenül toporogtam. De nem sokáig kellett töprengenem: hamarosan meghallottam halk lépteit, ahogy nyugat felől, a lenyugvó nap utolsó narancssárga szikráinak kíséretében felém közelít.
Már nem bírtam tovább, kezeimmel megemeltem hatalmas abroncsos szoknyám és futásnak eredtem felé, hogy minél hamarabb csökkenjen a köztünk lévő távolság.
Ahogy odaértem, kezeit derekamra téve erős karjaiba kapott, úgy szorítva magához mintha már soha nem akarna elengedni, s párszor körbefordult velem. Annyira boldog voltam, hogy fél év távollét után végre láthatom őt, hogy végre biztonságot nyújtó karjaiban lehetek.
Pár perc ölelkezés után finoman eltartott magától, majd szemeimbe nézett, s egyik kézfejével végigsimított arcomon.
-Annyira hiányoztál... - mondta lágy dallamos hangján, amit már oly rég nem hallhattam.
Válasz helyett úgy döntöttem mással fejezem ki, azt, amit ő is mondott. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy felérjem arcát, majd egy szenvedélyes csókkal illettem ajkait. Minden porcikám belebizsergett a gondolatba, hogy végre kettesben lehetek azzal akit így szeretek, s hogy épp vele váltok csókot.
*
  Hirtelen pattantak ki a szemeim, mintha csak egy hosszú álomból ébredtem volna fel. De nem aludtam el, biztos hogy nem. Ugyanott ültem a kanapén, Peniel-el, aki még mindig a kezemet fogta.
-Ez mi volt? - néztem rá kérdőn, azt várva, hátha ő tudja arra a választ, amint az imént láttam.
-Egy részlet, az egyik korábbi életünkből.

6.rész

 Nem tudom, hogy ilyen helyzetben, mint amibe én kerültem ki mit találna helyes megoldásnak. Talán más sikítozva futásnak eredt volna, vagy nekiront az idegennek és addig üti míg el nem ájul. Bátornak nem mondhatnám magam, nagyon sok mindentől meg tudok ijedni, még apró dolgoktól is, így egyik elképzelést sem bírtam megvalósítani.
 Mindenemmel remegtem. Lábaim odaszögeztek a padlóhoz, mozdulni sem bírtam. Egyetlen egy interakció volt amit így félelemmel teli állapotomban is képes voltam megtenni...pontosabban a testem képes volt megtenni: sírtam.
 Kövér könnycseppjeim hol a szőnyegen értek földet, hol pedig felsőmet áztatták át, sötét foltokat hagyva maguk után a szöveten. A gyomrom megremegett, s tartalma kavarogni kezdett. Éreztem, hogy nemsokára nem csak könnyeim fognak a  szőnyegen landolni.
 Feltevésem hamarosan be is igazolódott, mikor köhögni kezdtem, s köhögésem átment öklendezésbe. Rosszullétem kizökkentett átmeneti "fagyott" állapotomból, s arrébb szaladtam az íróasztalomhoz, kihúztam alóla a kis szemetest. Fölé hajolva hagytam, had távozzon belőlem aminek távoznia kell.
 SungJae a másodperc törtrésze alatt mellettem termett, s mielőtt tehettem volna valamit, kezei hajamért nyúltak és hátrafogták. Nem tudtam mire vélni tettét, de egy idő után leesett, hogy azért csinálta, nehogy összepiszkítsam.
 Pár perc múlva - miután gyomrom teljesen kiürült. - felegyenesedtem.
-Jobban vagy? - kérdezte aggódva.
 Szívesen hozzávágtam volna, hogy "Az előbb hánytam te barom, hogy lennék jól?!" , de nem mertem még megszólalni, hátha újból hányni kezdek, ha kinyitom a szám. Így csak egy óvatos fejrázást ejtettem meg.
-Ne haragudj, azt hiszem miattam vagy rosszul. - hajtotta le bűnbánóan fejét, majd újból rám nézett.
 Azt hittem, hogy mondani akar valamit, de ehelyett csak karjába kapott, s mialatt kettőt pislogtam már az ágyamra is fektetett.
-Ezt miért csináltad? - tettem fel hosszú idő után első kérdésem.
-Mert rosszul vagy. - hangzott az egyszerű válasz. - Ilyenkor jobb feküdni, nem? És különben is mondtam már, hogy meg kell védenem téged.
 Nagyokat pislogva pillantottam rá, s egyszerűen nem bírtam felfogni szavait.
-Ne nézz így rám, mert komolyan elsírom magam! - húzta félmosolyra száját SungJae, majd kisimította arcomból odakeveredett kusza tincseimet. - Nem foglak bántani, a szavamat adom.
 Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, hogy belül kicsit rendeződjek.
-Arra már rájöttem, hogy bántani nem fogsz. De...de miért vagy itt, mitől kell megvédened?
 A fiú megvakarta tarkóját, s megcsóválta fejét, mint aki nem tudja hogy is válaszoljon.
-Sajnos én ezt nem mondhatom el neked egyenlőre. - válaszolta halkan. - De ne félj, előbb-utóbb megkapod erre a választ.
 Egy pillanatra elméláztam azon amit mondott. Akarom tudni egyáltalán a választ? Az éjszaka során annyi minden történt velem, amire jobb lenne nem is emlékezni. De miért pont én keveredek ilyen helyzetekbe? Ki ez a fiú? Miért kell vigyáznia rám? Mi volt az amit éreztem, mikor a szemébe néztem? És a rejtélyes hangok a fejemben? Mégiscsak akartam a válaszokat.
-Mit kell tennem ahhoz, hogy megtudjam mi történik velem? - néztem a fiúra komoly arckifejezéssel, amit nagyon nehéz volt magamra erőltetnem, mert legszívesebben újra elsírtam volna magam.
 SungJae lehajtotta a fejét és mélyet sóhajtott.
-Ezért meg fog ölni, de mást nem tehetek... - motyogta maga elé, majd hirtelen újból rám kapta tekintetét. - Velem kell jönnöd.
-Hogy mi?! - kerekedtek el a szemeim. - Nem is ismerlek, nem várhatod el hogy veled menjek. Ki tudja, lehet hogy nem is SungJae vagy...talán csak hasonlítasz rá.
 Erre csak hangosan felkacagott.
-Akihez viszlek, őt nagyon is jól ismered...illetve ismerted, valamikor régen.
 Megborzongtam ahogy kijelentő módba tette első mondatát. Miért van egyszerre rossz és jó érzésem a közelében?
-És ki az az illető? - kérdeztem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja elárulni.
-Majd meglátod ha odaérünk! - vigyorodott el.
-Na az kizárt, hogy veled menjek! - fontam össze tiltakozóan mellkasom előtt a karjaimat. - Nem is ismerlek, ráadásul csak úgy bemásztál az ablakomon, megijesztettél és fura dolgokat is mondtál. Így kéne megbíznom benned? Még az is előfordulhat, hogy elrabolsz.
 Az egész helyzet egy szürreális katyvasz volt. És egy ilyen helyzetben ilyen könnyedén tudok beszélgetni egy olyan emberrel akit nem is ismerek?
-Nos, muszáj lesz velem jönnöd. De ha nem jössz úgyis jó, akkor majd viszlek. - mosolygott rám, majd egyik karjával átkarolta felsőtestem, másik kezével átnyúlt lábaim alatt, s újból a karjába kapott, oly könnyedén, mintha csak egy kis tollpihe lennék.
-Hé, eressz el! - kezdtem el azonnal rúg-kapálódzva jelt adni tiltakozásomnak. - Mégis mit képzelsz? Tegyél le!
-Ne mocorogj mert a végén elejtelek! - figyelmeztetett, majd éreztem ahogy karjai magához szorítanak.
-Engedj el! - sikítottam, mire a reakciója az volt, hogy finoman arcom felé hajolt és kitátotta száját. Nem igazán értettem, hogy mire készül, de úgy éreztem semmi jóra ezért még jobban vergődni kezdtem, de hamarosan végtagjaimból kiszállt minden erő, s testem valamiféle nyugodt és zsibbadt állapotba került. Sikításra nyitott ajkaim becsukódtak és az álmosság késztetésre, ami egy pillanat alatt átvette felettem az uralmat, lezárultak szemhéjaim.
***
 Hangokat hallottam. Kissé tompán, de azért jól kivehetően férfi hangokat. De nem egyszerűen beszélgettek, hanem kiabáltak.
 Veszekedés - jött elmém mélyéről az információ.  Vajon kik veszekedhetnek? És hol lehetek?
 Eltelt pár perc mire sikerült egybefüggő gondolatmenetté összefogni zavaros agyhullámaim között kószáló zagyva kérdéseimet. Végiggondoltam, hogy pontosan mi is történhetett velem, aztán eszembe jutott SungJae és azok a félelmetes történések. Valószínűleg elájulhattam, s azért vagyok ilyen ernyed, s ezért is vannak szemeim lecsukva.
 Nem is mertem kinyitni őket, inkább csendben úgy téve, mintha még mindig nem lennék eszméletemnél, próbáltam a hangokból felderíteni a helyzetemet.
 Mivel a veszekedés hangjait jól kivehetően hallottam, arra következtettem, hogy nem lehetnek tőlem messze az illetők. Feküdtem, így kissé nehezebb volt megmondani a helyzetüket, de talán bal felemen állhattak vagy ülhettek.
 Kellemes meleg levegő volt, kocsizajt alig hallottam, kipufogógáz szagát nem éreztem, tehát jól szigetelt helyiségről volt szó. Talán egy kisebb lakás.
-El sem tudod képzelni, hogy ezzel mekkora veszélybe sodortad őt te idióta! - ordított fel az egyik veszekedő.
 Hanghordozásától borsódzni kezdett a hátam. Vajon min dühödhetett fel ennyire? Jobb lesz ha még egy kicsit lehunyva tartom a szemem és hallgatózom.
-Nyugodj le kérlek! A lány rákérdezett, ezért hoztam ide.. - válaszolt egy nyugodt hang, amihez már tudtam arcot társítani: SungJae.
-Rákérdezett? - hallottam újra az előzőt. - És ő kért meg hogy hozd ide?
-Nem. De...
-Semmi de SungJae! Legközelebb csak bújj el szépen a sötétben és tedd a dolgodat amire utasítottalak!
 Pár másodpercre csend állt be, majd valaki megköszörülte a torkát, amitől a pulzusom megemelkedett hisz a közvetlen közelemből hallottam.
-Közbeszólhatnék? - jött egy kérdés.
 A pulzusom egy pillanat alatt visszaugrott a normál értékére, sőt még jobban csökkenni kezdett, s lassan úgy tűnt mintha kezdene leállni a szívverésem. Bár nem tudtam kihez tartozhatott a hang, mégis nagyon jól ismertem. Ez a hang...már többször is megszólalt a fejemben.
 Kíváncsiságom olyannyira eluralkodott rajtam, hogy már nem bírtam tovább lehunyt szemekkel hallgatózni, már látni akartam, hogy mi történik körülöttem.

5. rész

 Az éjszaka többi részében az ablak mellett ülve merültem gondolataimba. Az eddig történtek nagy katyvaszként ott bolyongtak elmém legmélyén. Próbáltam minél mélyebbre üldözni ezeket a gondolatokat, de nem igazán sikerült hisz bármennyire nem szerettem volna, azért foglalkoztattak.
 Mi van ha Nagyapa mégiscsak igazat mondott? Ez volt a fő problémám amiről nem tudtam egyszerűen lekattanni. Ésszerű lett volna azt mondani, hogy egy nagy baromság az egész amit nagyszülőm mondott, csak az volt itt a bökkenő, hogy némelyik esemény az ő szavát igazolta. Még a hideg is kirázott a gondolatra, hogy létezhetnek olyan lények, amikről ő beszélt.
 Gondolatmenetem hosszan folytatódott - volt vagy három óra hossza is - s egyszer csak a sima ablakkeret hűvös felületét éreztem arcom alatt, ahogy nekidőlt fejem. Hiába nem akartam aludni, az események kifárasztottak. Pilláim egészen lassan csukódtak le, megnyugodva, hogy végre nem kell pislogniuk. Szinte hallottam, ahogy zsibbadó végtagjaim felsóhajtanak a megkönnyebbüléstől, mert végre nem kell mozdulniuk. Az sem érdekelt, hogy nem az ágyamban fekszem, csak végre alhassak egy szemhunyásnyit, egy kicsit kikapcsolhassam agyam, egy kicsit elszakadjak a mai nap szörnyűségeitől. De ekkor még nem gondoltam, hogy valami igen érdekes dolog vár álmaimban...
*
 Fény. Olyan vakító, hogy nem bírom nyitva tartani a szemem, ráadásul a szemhéjamon keresztül is majd' megvakulok. Karjaimat védekezve arcom elé emelném, de valaki megfogja őket, s finoman magához von. A lágy érintésre finom bizsergés árad szét testemben, végigszalad minden idegszálamon, minden eremen, s arcomra forrósággal karöltve ül ki, pirosas árnyalattal.
 Nem taszítom el, bárki is legyen az - döntöm el magamban. Olyan jó így állni, így hogy valaki mellkasára hajthatom fejem. Hogy felém tornyosul, mint valami ledönthetetlen erőd, ami bármitől megvéd.
 Pár perc álldogálás után karok fonódnak körém, s lábaim lassan a levegőbe emelkednek. Felemelt - jött az infó elmém mélyéről. Lassú léptekkel, finoman arrébb cipelt, s valamiféle vízszintes felületre helyezett. Nem volt túl puha, de túl kemény sem, talán mint egy matrac. Egyik kezemet kinyújtottam és meg is tapogattam vele, ami igazolta állításomat, miszerint egy ágyra ültetettek.
 Az erős fény mintha alábbhagyott volna, s jótevőm lassan elengedett. Most jött el az alkalom, hogy megnézzem magamnak ki is az, akiben így vakon is bízom. Finoman - először sokat pislogva - nyitottam ki szemeimet.
*
 Álmom abban a pillanatban úgy foszlott szerteszét, mint ahogy egy elpattan nyaklánc gyöngyei gurulnak szanaszét a padlón. Mert szemeim nem az álomvilágban pattantak ki, hanem a valóságban.
 Ott ültem a saját szobámban, a saját ágyamon, szemben az illetővel aki oda helyezett. Szemeim elkerekedtek a látványon, ahogy az idegen egyre közelebb hajol hozzám. Pulzusom több mint kétszeresére ugrott, s már nyitottam a szám, hogy egy óriási sikítás hagyja el a torkom, de ő gyorsabb volt, s tenyerét arcomra helyezve elnémított.
-Ssssh! Nem akarlak bántani! - mondta halkan, de azért erősen hangsúlyozva. - Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
 Már épp azon gondolkodtam, hogy megharapom a kezét, hogy végre elvegye, de ezt ő maga tette meg. Értetlenül néztem rá. Millió kérdés tódult a fejembe, de egyet sem tudtam kinyögni meglepődésemben.
 Ijedten hátrébb csúsztam ágyam tőle legtávolabb lévő sarkába. Tüdőm oly gyorsan tágult és szűkült, mintha verseny futottam volna. Szemeimmel azt a pontot fürkésztem ahol ő állt.
-Hogy én milyen hülye vagyok... - csóválta meg a fiú a fejét. - Tudhattam volna, hogy meg foglak ijeszteni. Nyugodj meg, és kérlek ne sikíts! Nincs semmi rossz szándékom!
 Pislogtam párat, s végül lenyeltem kitörni készülő sikításomat. Vajon honnan tudta, hogy még most is ordítani akarok? Egyáltalán ki ő és hogy jutott be a szobámba?
 A fiú pár lassú lépést tett hátrafelé, ezzel is mutatva, hogy tényleg nem akar bántani. Ez némi bátorságot kölcsönzött nekem, s rákérdeztem:
-Ki vagy te? Valami kukkoló?
 A srác jól hallhatóan felkuncogott.
-Dehogyis! - legyintett egyet, majd ugyanazon a tenyerén lévő ujjaival csettintett egyet. Abban a pillanatban az éjjeliszekrényemen lévő kislámpa felkapcsolódott, s halvány fénnyel töltötte be szobámat, megmutatva ezzel az idegen arcát.
 Ijedtemben egy kisebbet ugrottam minek következtében leestem az ágyamról. A fiú azonnal ott termett mellettem, hogy kezét nyújtva felsegítsen. Jól megnéztem magamnak. Kedves barna szemek, egészen világos bőr, sötétbarna haj és fülig érő mosoly, ajka jobb sarkában egy apró kis gödröcskével.  Elfehéredtem, s már-már az ájulás kerülgetett, mikor leesett, hogy én tudom ki ő.
-Gyere! Ne ülj a földön, mert még felfázol! - húzta még szélesebbre vigyorát, majd elkapta egyik kezem és egy szempillantás alatt talpra állított. Amint ez megtörtént én hátráltam egy lépést.
-Én...én... - hebegtem zavartan. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak.
-Tudom, illetlenség volt csak így betoppanni tőlem. - vakarta meg a fiú zavartan a tarkóját. - De most jött el a pillanat, hogy megmutassam magam. A nevem...
-...Sungjae. - vágtam közbe hirtelen, majd olyan gyorsan kezemmel számra csaptam, nehogy esetleg valami baromságot mondjak. De a fiú csak elmosolyodott ezen.
-Szóval felismertél. - mondta nevetve.
 Bólintottam.
-De miért jöttél? És egyáltalán hogyan jöttél be?
-Előbb az utóbbi kérdésre felelnék: az ablakon keresztül másztam be. Hogy miért is vagyok itt, az már bonyolultabb. Elég hosszú sztori lesz, úgyhogy ajánlanám, hogy ülj le. - mondta, majd arrébb sétált pár lépést.
 Nem ellenkeztem, vissza is ültem az ágyamra.
-Nos, gondolom emlékszel még nagyapád nem oly régi beszédére? - kérdezte miközben megállt íróasztalomnál, s elkezdett nézelődni a polcomon.
 Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam rá, mit is mondott nekem Nagyapa pár órával ezelőtt. És már megint kezdődik...
-Hát nehéz lenne nem emlékezni rá... - motyogtam válaszként. Istenem...én egy olyan alakkal beszélgetek, akit csak képekről és videoklipekből ismerek, és aki épp betört a szobámba?
-Remek. Valószínűleg nem igazán hitted el, ugye?
-Mit, azt hogy léteznek vámpírok és hogy nekem természetfeletti erőm van? - horkantam fel cinikusan.
 Sungjae arckifejezése megváltozott. A mosoly eltűnt az arcáról, szemöldökeit összevonta és egyenesen rám nézett. Tekintetében apró élénk-lilás villanást véltem látni, s mintha pupillája sem kerek lett volna, sokkal inkább olyan alakot öltött, mint a macskáké.
-Pedig elkezdhetnél ebben hinni. - suttogta.
 Hangjától végigfutott hátamon a borzongás, egészen fel tarkómig, s éreztem, ahogy a hajam égnek mereszti. Sungjae ezen csak felnevetett.
-Bocsi ezt nem hagyhattam ki! - kuncogott. - De komolyra fordítva a szót, a nagyapád teljesen igazat mondott. És én azért vagyok itt, hogy megvédjelek SunHee.
-Honnan tudod a nevem? - kerekedtek el a szemeim. Lassan kezdett betelni nálam a pohár. Az agyam képtelen ennyi mindent megemészteni egy nap. Ez a fiú...a titokzatos erő, amivel érintés nélkül felkapcsolta a lámpám. A pillantása, az az ijesztő szempár a lágy barna szemek helyén...És hogy tudja a nevem, anélkül, hogy megkérdezte volna.
-Nagyon sokan tudják a neved, ebbe bele kell törődnöd. - mondta kifejezéstelen arccal. - Azért vagyok itt, hogy megvédjelek téged, illetve megvédjünk.
-Miért többen is vagytok? - rémültem meg még jobban.
 Sungjae ismételten elvigyorodott.
-Ideje, hogy végre kinyisd a szemed és körülnézz a világban, kedves Látó!

4. rész

 Saját sikítozásomra ébredtem fel. Arcomat könnyeim áztatták, testem olyan forró volt, mintha lázas lennék, gyomrom kavargott és erősen szédültem. Úgy lihegtem, mintha futottam volna. Nem igazán értettem, hogy mi történik velem, csak annyit tudtam, hogy a szobámban feküdtem az ágyamon. És egyedül voltam, teljesen egyedül. Legalábbis pár percig.
 Miután sikerült ülésbe tornáznom magam, meghallottam az ajtónyitódást. Nagypapa jelent meg.
-Mi a baj SunHee? - jött be aggódó arckifejezéssel. - Az előbb hallottam, hogy sikítottál, ráadásul nem is egyszer. Mi történt?
 Leült az ágyam szélére és megfogta remegő kezeimet.
-Jézusom, te forró vagy! - kiáltott fel, majd kézfejét a homlokomhoz érintette. - Neked lázad van! Jól érzed magad?
-Nagypapa...én...
 Nem tudtam mit mondjak neki. Ha elmondom neki az igazat, hogy mi történt, biztosan őrültnek fog nézni. de ő az egyetlen, akire rá merném bízni ezt. Biztosra veszem, hogy nem álmodtam, ami történt, de akkor mégis hogy kerültem ide az ágyamba? Ezt most túl megerőltető lett volna átgondolnom. Túl nagy teher ez számomra, hogy egyedül viseljem el, én nem vagyok ilyen erős.
 Lassan közelebb kúsztam Nagypapához és a karjaiba bújtam.
-Mi történt kincsem?
 Nem tudtam magamban tartani, el kellett mondanom neki.
-Valaki... valaki követett mikor hazafelé jöttem. Aztán elbújtam előle egy sikátorban, és le is ráztam. De volt ott valaki...valaki aki ismert engem. És elkapta a torkom, fojtogatni kezdett... - itt megakadtam. Nem tudtam folytatni, könnyeim újból utat törtek maguknak felszínre hozva rémületemet, amit akkor éreztem. Még mindig éreztem a kezek szorítását a torkomon.
-Semmi baj, itt biztonságban vagy! - mondta nyugtatóan Nagypapa s közben lágyan simogatta hátamat, ami a sírástól meg-megrázkódott. - És mi történt utána, el tudod mondani?
 Bólintottam, majd megtöröltem a szemeimet.
-Itt ébredtem az ágyamban. De én nem álmodtam nagypapa, hinned kell nekem!
-Hiszek neked kincsem.
 Nagyon meglepődtem. Azt hittem, hogy azt mondja, csak álmodtam az egészet, hogy csak egy szörnyű lázálom lehetett, de elhitte amit mondok.
-Azt mondtad, aki ott volt, úgy szólított meg, mintha ismerne. Hogy nézett ki?
-Nem láttam mert sötét volt. De a hangjára emlékszem. Olyan hideg volt...és kegyetlen. Azt mondta, hogy "Örülök, hogy végre találkozhatunk." aztán pedig kinyújtotta a kezét és...
-Nyugodj meg! - csitított tovább. - És aki követett?
-Azt hiszem férfi volt. Elég magas és bőrkabátot viselt.
 Nagyapa szemei elkerekedtek. Kezei abbahagyták hátam simogatását, s az arcomra meredt.
-Eljöttek érted...
-Hogy micsoda? - kérdeztem értetlenül. - Kik jöttek és miért?
 Kérdésemre nem válaszolt. Felugrott ágyamról és fel-alá kezdett járkálni. Arckifejezése ijedt volt és zaklatott.
-Megijesztesz... - suttogtam.
-Ne haragudj, de...most olyan dolog történik veled, amire én magam sem tudom teljes egészében a választ. - ült le mellém újból.
-Akkor mondj annyit, amennyit tudsz. Csak ne titokzatoskodj kérlek... Így is eléggé össze vagyok zavarodva...
 Felsóhajtott és rám emelte a tekintetét. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Lehet hogy egyszerűen közli, hogy kezdődőfélben levő elmebajom van, ami csak most kezdett mutatkozni tizennyolc éves koromra és egyre rosszabb lesz, vagy olyat mondd amitől én nézem majd őt bolondnak.
-Nem is tudom hogy mondjam ezt el neked... - szólalt meg végre pár perc csend után. - Talán nem is fogod először igazán megérteni amit mondani fogok, talán el sem hiszed...
-Nem érdekel Nagyapa! Mondd el kérlek! Hidd el én minden szavadban vakon bízom! - mondtam illetlenül közbevágva, hisz már-már dühített hogy ő mindent tud és csak itt össze-vissza hadovál attól félve hogy én nem hiszek neki.
-Rendben. - fújta ki a levegőt. - Mennyire hiszel a természetfeletti erőkben SunHee?
-Hogy mikben? - pislogtam rá értetlenül. - Ez most hogy jön ide?
-Úgy, hogy amit most el fogok neked mondani, az ilyen témájú. - válaszolta. - Mikor megszülettél, már akkor tudtam, hogy te nem egy átlagos ember vagy. Csak rád kellett néznem és máris tudtam, hogy örökölted a nagymamád képességeit.
-Miféle képességeit? - tettem fel újabb kérdésem.
-Tudod léteznek olyan emberek, akik többek között egyetlen pillantásból meg tudják ítélni a másik ember szándékát, belső énjének mivoltát. Ritkán látomásaik vannak az elkövetkezendő időkről.
-Vagyis a jövőbe látnak?
-Igen. És az egyik legfontosabb a képességeik közül az, hogy meglátják a nem fényben élő lényeket. A gonoszokat, akik nem e világiak, a sötétség teremtményei.
 Egy ki szünetet tartott, hogy fel tudjam dolgozni, amit mondott. Persze ez nem igazán sikerült.
-Pontosan miket?
-Nehéz megnevezni az ilyen lényeket...de a köznyelv úgy nevezi őket, hogy vámpírok.
 Na ennél a pontnál szakadt el a cérna nálam. Nemrég egy buliról tartottam hazafelé, megtámadtak és fojtogattak, aztán sikítozva ébredtem fel a saját ágyamban és a nagyapám itt mesél holmi természetfeletti erőkről meg mesebeli szörnyekről? Ez egyszerűen nevetséges!
-Arra akarsz ezzel célozni, hogy a nagymamának volt ilyen képessége? - kérdeztem hitetlenül.
-Így van. És valószínű, hogy te ezt örökölted. Pontosan olyan Látó leszel, mint amilyen a nagyanyád volt. Bár érzem a hangodon, hogy kételkedsz, sőt mi több el sem hiszed ezt az egészet, én más magyarázatot nem tudok adni.
-És mégis mire alapozod azt, hogy annak ami történik velem, ez az oka?
-Az ilyen lények keresik a látókat, mert el tudják venni tőlük az erejüket és azt a magukévá tudhatják, ha megölik a Látót.
 Megfagyott bennem a vér, ahogy eszembe jutott egy emlékkép arról, ahogy az az idegen fojtogatott. Hát ezért volt? Nem ez lehetetlen, ez hülyeség! Nekem nincs semmilyen különleges képességem és ilyen lények nem léteznek. Ebben az egy dologban megingathatatlan a hitem. De Nagyapa nem adta fel azt, hogy meggyőzzön.
-Mondd csak SunHee, éreztél már olyat, hogy valakire rápillantottál és rögtön rossz érzés fogott el? Mintha azt érezted volna, hogy azonnal meg kell szabadulnod az illetőtől?
 Ezen egy kicsit elgondolkodtam és be is ugrott valami. A bulin megismerkedtem egy Junghwa nevű sráccal, aki meghívott egy italra. Amikor egyszer belenéztem a szemébe elfogott a félelem, szinte a zsigereimben éreztem a gonoszságot, ami azokból a szemekből áradt. Ráadásul egy hang is arra figyelmeztetett, hogy húzzam el a csíkot...
 Nagyapa már az arcomról leolvasta a választ.
-Szóval volt ilyen. Ez csak az bizonyítja drágám, hogy megvan benned a képesség.
-És ez a jövőbe látás? Olyat még sosem tapasztaltam, hogy megláttam volna a jövőt... Erre mit tudnál mondani?
-Egyes képességek a fejlődésedhez köthetőek. Egy bizonyos életkor után valószínű, hogy a jövőbelátást is tapasztalhatod majd.
-Ne haragudj Nagyapa, de ez akkora baromság. - ugrottam fel az ágyamból és odasétáltam az ablakomhoz, ami nyitva volt. Kissé kihajoltam rajta és beleszívtam a friss éjszakai levegőbe.
 Hallottam, ahogy Nagyapa feláll, majd nagyot sóhajt.
-Tudtam, hogy nem hiszed el ezt egykönnyen. Mindenesetre nagyon vigyázz magadra, ha éjszaka kimerészkedsz a házból. Nem szeretném ha elkapnának. - mondta halkan, majd már csak a lépteit hallottam, s végül az ajtó csukódását.
 Felhorkantam. Még hogy Látó, meg vámpírok...jó vicc! Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen őrült a családban. Talán ez az eredménye, ha valaki évekig kuksol a szobájában; kitalál magának mindenféle természetfeletti hülyeséget aztán egyszer csak, mikor kapóra jön elmondja az unokájának. Azt hittem, hogy legalább valami érthető magyarázattal szolgál azokra, amiket elmondtam neki...De nem ő még rátesz egy lapáttal a bajaimra.
 De a szívem legmélyén azért egy nagyon kicsit mégiscsak hittem neki. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Valódi bizonyítékaim nem voltak arra, hogy tényleg ilyen képességeim lennének, de egy-két dolog összevágott. Mint például amit arról mondott, hogy egy Látó egyetlen pillantással megmondja a másik emberről, hogy jó-e vagy rossz. Hisz amikor arra a srácra ránéztem, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel.
 Már sajnáltam, hogy ilyen gonoszan beszéltem Nagyapával. Rengeteg kérdésem lett volna, amire meg akartam kapni a választ. Talán nem is arról volt szó, hogy nem hiszek ezekben, hanem inkább féltem hinni bennük. Mert az tény, hogy hátborzongató az amit Nagyapa mesélt.
 Még ha léteznek is Látók, kizárt hogy én az legyek! Talán csak agyamra ment a sok feszültség ami mostanában ért, és ilyen formában jön ki...De nekem nincsenek különleges képességeim.
 Ahogy ezen gondolkodtam és kifelé bámultam az ablakon, elfogott egy különleges érzés, hogy nem vagyok egyedül. Végigfutott a borzongás a hátamon, mikor megpillantottam az utca túloldalán, a rossz utcai lámpa mellett álló alakot. Bár arcát nem láttam, de tudtam, hogy engem nézett.
 Már épp rá akartam kiáltani, hogy "Tűnjön el!" , de ez teljesen felesleges lett volna. Ugyanis a szemem láttára vált köddé.

3. rész

 Az este hamarabb elérkezett, mint ahogy szerettem volna. Semmi kedvem nem volt bulizgatni, főleg a történtek után. Azon nem csodálkoztam, hogy HeeJo szeretné, hogy elmenjek, hisz ő általában jókedvvel próbálta gyógyítani a rosszat, mint ahogy most is. Azt akarta, hogy jobban érezzem magam és ne legyen bűntudatom. De ezzel nehéz feladatot vállalt be.
 Úgy éreztem magam, mint egy darab fa, élettelenül és kissé magányosan. Bár sok barátom volt, sosem éreztem az, hogy lenne valaki, aki igazán megértené az érzéseimet, az észjárásomat, a lényemet. HeeJo sem értett meg igazán, de ezt tőle nem is vártam el, amilyen szertelen lány.
 Apa ért először haza a délután folyamán, tőle kéredzkedtem el este.
-Valóban szeretnél menni? - kérdezte a vállamra téve kezét. - Nem úgy néz ki, mintha olyan jó hangulatod lenne hozzá.
-Megígértem HeeJo-nak, hogy elmegyek vele. - válaszoltam egy félmosollyal.
-Ebből ítélve, akkor ő jobban viseli a dolgot, mint te. Pedig ő a testvére annak a szerencsétlen fiúnak, az lenne a dolga, hogy mellette üljön a kórházban.
-Ebben igazad van. De JaeMin-t áthelyezték a pszichiátriára, és nem látogatható olyan gyakran. Ő sem tud mit tenni, próbál engem felvidítani. - védtem meg HeeJo-t.
-Értem. De nekem még így is furcsa a viselkedése. - mondta Apa, miközben leült a nappaliban a kanapéra. - Nagyapád?
-Valószínűleg fent van a szobájában. Amíg itthon voltam egy percre sem mozdult ki. Ugye nincs semmi baja? - kérdeztem nyugtalanul.
-Nem tudom. A nagyapa mindig is ilyen volt. Bár csak azóta különcködik így, mióta te megszülettél.
-De miért?
-Nem tudom. - vonta meg vállát Apa. - Amikor kérdeztük róla anyáddal, csak azt mondta, hogy ilyen a természete és kész. Eleinte még kijárkált a szobájából, de most már kezd aggasztani, hogy ki sem dugja az orrát.
 Való igaz, én is nagyon aggódtam Nagyapáért. Talán csak tényleg ilyen a természetes, talán csak tényleg zárkózott, de féltettem, hogy valami komoly baja is lehet ebből az elszigeteltségből.
-És mikorra érsz haza? - zökkentett ki Apa hangja gondolkodásomból.
-Nem tudom. Azt hiszem olyan tizenegyig vagy éjfélig tart a buli. De nem hinném, hogy maradni akarok a végéig...
-Rendben. De hazafelé nagyon vigyázzatok magatokra, és kerüljétek a kivilágítatlan helyeket!
 Bólintottam, majd felszaladtam a szobámba, hogy készülődjek.
 Lezuhanyoztam, megmostam a hajamat és a fogam, majd kiválasztottam a megfelelő ruhát. Régebben ilyenkor mindig izgalom töltött el, hogy kiruccanhatok egy kicsit, de most valahogy untam a dolgot. De ez volt HeeJo kérése, amit megígértem, hogy teljesítek. Bár nem értettem, hogy miért szeretné ennyire, hogy elmenjek...
 Anyával már nem találkoztam mire, indulnom kellett. Nem is baj, ő úgyis csak elmondta volna, hogy mire figyeljek majd hazafelé, nehogy ugyanolyan bajba keveredjek, mint ami nemrég történt velem. Ettől tartottam is egy kicsit, de csak nem fog megismétlődni az az eset. Legalábbis remélem...
***
-Azta, milyen csinos valaki! - vigyorodott el HeeJo, mikor meglátott. - Tudtam, hogy neked is csak ennyi hiányzott, hogy bulizz egyet! Gyere! - fogta meg a kezem, majd behúzott a házba.
 Az osztálytársam házában voltunk. RooMi-nek ma volt a születésnapja, s hogy ezt megünnepelhesse, óriási partit rendezett. Legalább száz embert meghívott, beleértve az egész osztályunkat. Én ugyan nem igazán ismertem, de a meghívást nem utasíthattam vissza.
 Bent már rengetegen voltak. A hatalmas nappalit tánctérré alakították, s a végében felállítottak egy italpultot. Dübörgött a zene a hangszórókból, amik a helyiség négy sarkában voltak elhelyezve, s az egész házat belengte az alkoholszag és cigarettafüst erős keveréke.
 HeeJo az italpult felé kormányzott egyet. oda voltak lerakva az ünnepeltnek szánt ajándékok, így az én kis csomagomat is odahelyeztem a már hatalmas kupachoz.
-Két extra erős italt kérünk. Mindegy hogy mit az, csak üssön! - mondta a pult mögött álló srácnak HeeJo. Mikor a két ital kitöltésre került, az egyik poharat felém tolta a másikat pedig kezébe vette. Nem igazán szerettem alkoholt fogyasztani, de az ő kedvéért még ezt az egy poharat legyűrtem.
-Most pedig fogunk magunknak egy pasit! - vigyorgott rám, miután ő is megitta a saját italát, aztán a  tánctér felé indult.
 Esélyem se volt ellenkezni. Erősen megragadta a kezem és a tömegbe húzott, majd ott elengedett és ő maga továbbment. Magamra hagyott, miszerint én is boldogulok. Akkor meg minek akarta hogy eljöjjek, ha egyedül szeretne mulatni? Ez nevetséges...
 Épp ki akartam sétálni a parkettről, mikor valaki elkapta a kezem. Megfordultam, hogy szembekerüljek az illetővel. Meglepődtem, azt hittem, hogy HeeJo lesz az, hogy megakadályozza távozásomat, de tévedtem. Egy ismeretlen fiú állt velem szemben. Amint meglátta arcomat, elvigyorodott.
-Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak, csak szerettem volna bemutatkozni. Azt hiszem te vagy az utolsó ember itt, aki még nem ismer. - mondta továbbra is mosolyogva. - A nevem Moon Junghwa. - nyújtotta felém a kezét.
 Pár másodpercig tétováztam, majd egy félszeg mosolykíséretében megfogtam a kinyújtott jobbat és megráztam.
-Az enyém pedig Kang SunHee. - mondtam, majd elengedtem a kezét. - Szóval új vagy?
 Nem igazán volt kedvem ismerkedni vagy egyáltalán beszélgetni, de az illem megkívánta, hogy pár szót beszéljek vele, ha már ilyen rendesen bemutatkozott.
-Csak az iskolában. Már nagyon régóta itt élek ebben a városban, csak most úgy jött ki a lépés, hogy iskolát kell váltanom. Ugye nem zavartalak meg?
-Ó, dehogy! A barátnőm épp most hagyott cserben, szóval még jól is jön most a társaság.
-Áh, értem. meghívhatlak valamire? - bökött fejével a pult felé.
-Feltéve, hogy nem valami alkoholféle lesz, mert így is borzasztóan fáj a fejem.
-Mintha csak a gondolataimban olvasnál... - vigyorodott el a fiú. - Én sem bírok már ránézni akár egy sörre se! - mondta nevetve, miközben a pult felé mentünk.
 Rendelt nekem egy pohár alkoholmentes koktélt, majd kerestünk a helyiség másik felében két ülőhelyet. ide asztalok voltak helyezve, hogy a pihenni vágyók is találhassanak maguknak egy kissé nyugisabb helyet. Elég sokan voltak itt is, s túlharsogva a zenét beszélgettek, vagy dalolásztak. A legtöbben már jóval többet ittak ahhoz, hogy józanak maradjanak.
-Úgy hallottam több új arc lesz itt a bulin, akik most jöttek az iskolánkba. - említettem meg.
-Igen, nem én vagyok az egyetlen. A többiek is itt vannak a buliban, csak nagyon szétszóródtunk.
-Hányan vagytok? - kérdeztem, miközben belekortyoltam a koktélba
-Öten, legalábbis én ennyi új diákról tudok. Négy fiú és egy lány.
-És mind ismeritek egymást?
-Igen, egy iskolából jöttünk, kivéve a lányt. Őt nem is nagyon ismerjük. És te mióta vagy itt?
-Amióta az eszemet tudom. Itt születtem, ide jártam óvodába itt kezdtem az elsőt is. Egyszóval, mióta élek.
-Említetted, hogy a barátnőddel jöttél. Hogyhogy nem vele lazulsz? - emelte ráma tekintetét Junghwa.
-Ő épp lelépett, hogy fiút fogjon magának. - feleltem megforgatva a szemeimet. - Ott táncol piros-kék felsőben és fehér nadrágban, egy sráccal, látod? - mutattam a táncparkett felé.
-Ó, az a világosbarna hajú lány?
-Igen, ő lenne HeeJo.
-Te is csinálhatnád azt amit ő. - mosolyodott el a fiú. - Nincs kedved táncolni?
 Aranyosnak találtam a fiút, de nem igazán volt kedvem az ilyesmihez. Fáradtnak, elfásultnak éreztem magam, még így is, hogy csak ültem és iszogattam.
-Ne haragudj, de nincs túl sok kedvem ma.
-Értem, ne haragudj, ha tolakodó voltam!
-Semmi baj veled! - mosolyogtam rá. - Csak valahogy ma nagyon rossz a hangulatom.
 Ahogy a szemébe néztem, valami furcsát fedeztem fel. Tekintete mély volt és sötét, modorához egyáltalán nem illett. Megborzongtam tőle; olyan volt, mintha a gondolataimat próbálná megfejteni pillantásomon keresztül.

Menj el a közeléből, veszélyes!
A már ismerős hang úgy söpört végig a fejemben akár egy jeges szélvihar. Most kezel sem töltött el olyan kellemes érzés, mint amikor legutóbb hallottam ezt a hangot. Sürgető volt, már-már parancsoló.
Hagyd ott őt, siess!

-Ne haragudj, de azt hiszem én inkább hazamegyek. - álltam fel az asztaltól.
-Ne kísérjelek haza? - állt fel a fiú is.
-Nem szükséges. - válaszoltam lehajtott fejjel. Nem mertem belenézni a szemébe, mintha csak attól félnék, hogy belelát a fejembe. - Köszönöm az italt és a társaságot. Szia.
 Amíg ki nem értem a házból, próbáltam nyugodt léptekkel előre haladni. Mély levegőt vettem aztán lassan kifújtam, s ezt a légzésformát tettem folyamatossá. Csak nyugalom. Semmi baj nem történt igaz? Hát akkor miért kell ennyire idegesnek lennem?
 Az utcára érve már közel sem tudtam ennyire nyugodt lenni. Lábaimat igencsak gyorsan szedtem, majdhogynem futottam Nem érdekelt, hogy egyedül vagyok a sötét, gyér világítású utcán, csak az számított, hogy hazajussak.
 Remegtek a végtagjaim, a gyomrom kavargott és szédültem. Olyan volt akárcsak a reggeli rosszullétem. De miért most tör ez rám?
 Épp egy sarkon fordultam be, mikor rám tört egy szörnyű érzés. Először azt hittem, hogy csak behallucinálnom, hogy követnek, hogy csak képzelődöm. De nem. Egy sötét alak valóban közeledett felém. Utolérni nem tudott volna, hisz jócskán lemaradt tőlem, de akkor is követett.
 Igyekeztem nem elveszíteni a nyugalmamat - mármint azt ami megmaradt belőle - s átsétáltam az utca másik felére. Az alak követett engem. Ott volt bennem a sürgető késztetés, hogy valahogy le kell ráznom.
 Hála a jó égnek elértem arra a helyre, ami először eszembe jutott menedékként. Befordultam a két épület közötti zsákutcába, s elsétáltam egészen a végéig, hogy ott elbújjak a sötétben. Csendben a falhoz lapultam, s vártam, hogy az az alak elhaladjon a sikátor előtt, egyenesen folytatva tovább útját.
 Nemsokára meg is pillantottam követőm, aki megállt a sikátor előtt.. Hosszú bőrkabátot viselt a nagy meleg ellenére és rendellenesen nagydarab volt. Nagyot nyeltem. Ha rájön, hogy idebújtam, akkor semmi esélyem nincs a menekülésre. Leguggoltam és összehúztam magam, még levegőt sem mertem venni.
 Az idegen egyszer körbenézett, majd pár másodpercnyi tétovázás után tovább indult. Vártam pár másodpercet, amíg kellő távolságra került, majd kifújtam a levegőt.
-Hála Istennek! - motyogtam egy mély légvétel után. A szívem úgy zakatolt, mintha körbefutottam volna a fél várost.
-Szervusz kislány. - hallottam a sikátor másik sarkából.
 Kezem lábam megremegett a hideg hangtól. Lassan felegyenesedtem, de nem mertem kilépni a sötétből.
-Örülök, hogy végre találkozunk. - szólalt meg újból a hang, ezúttal sokkal közelebbről. A férfi pontosan ott áll előttem. Arcát egyáltalán nem láttam, de érintését hamarosan megéreztem a keze által, ami a torkomra fonódott és lassan, halálosan összezárult, egyre kevesebb utat engedve a tüdőmbe jutó levegőnek.

2. rész

 Óriásit ásítottam, miközben kezeimet a fejem fölé emelve jól kinyújtózkodtam. Kipihentnek és frissnek éreztem magam. Furcsa, már nagyon régóta nem aludtam ilyen jól...
 Ülő helyzetbe tornáztam magam, majd ledobtam magamról a takarót és felkeltem az ágyból. Sosem szoktam rögtön ébredés után felkelni, de ez a reggel valahogy más volt. Végül is szombat van, és a szombatot mindenki szereti. Talán én is a hétvége miatt éreztem ilyen jól magam.
 Az ablakomhoz sétáltam, hogy kinyissam. Mélyen szívtam magamba a friss nyári levegőt, s a tiszta oxigén felpezsdítette a véremet. Mindig is szerettem a nyarat, hisz ez az időszak az iskola végét jelentette. No meg a jó időt, a barátokat és szabadságot.
 Miután kellőképpen kilevegőztem magam az íróasztalomhoz léptem és felemeltem róla a fésűm. Ekkor érdekes dolgot fedeztem fel. A történelemkönyvem - pontosan ugyanaz, amiből tegnap tanultam - ott hevert az asztalom tárva nyitva. Nem értettem, hogy mit keresett ott, hisz tisztán emlékeztem, hogy este a helyére tettem. De akkor hogy került ide?
 Megvontam a vállam, lévén biztos csak akartam a helyére tenni, de ott maradt. Már nyúltam érte, hogy most tényleg a polcra helyezzem, de amint hozzáértem a lapjaihoz, beugrott valami. Olyan volt, mint az áramütés, vagy mint amikor csatornát vált az ember a tévén és más képet lát. Én most az álmomat láttam gondolatban, akár egy filmet, de olyan tisztán és élesen, mintha most ebben a pillanatban történne meg.
 Egy középmagas férfi ült az ágyam végében és engem bámult, miközben én aludtam. Csak csendesen nézett engem, s úgy vettem észre, hogy ajkai mosolyra húzódnak. Arcából nem sokat láttam, épp csak annyit, ami a háta mögött lévő ablakból beszűrődő fény megvilágított. Ez csak egy sziluett volt, de így is meg lehetett állapítani, hogy nem lehet túl idős. És határozottan mosolygott.
 Aztán egyszer csak gondolt egyet, és óvatosan felállt az ágyamról, vigyázva nehogy felébredjek. Az íróasztalomhoz sétált, s közben körbenézett a szobámban. Tekintete végül az asztal fölötti polcon állt meg. Ujjait sorban végighúzta a katonás sorban lévő könyvek gerincén, de a végén megállt, s az egyetlen egy rendetlenül ott heverő vaskos könyv,et emelte le onnan. Végigsimított rajta, majd kinyitotta és lapozgatni kezdett. Ekkor mocorogni kezdtem, mire a férfi ijedten letette az asztalra a könyvet és pár lépést hátrált a nyitott ablak felé, végül úgy ahogy volt háttal kivetette rajta magát.
 Különös egy álom...Sőt, már-már ijesztő. És az a legrosszabb, hogy annyira valóságosnak tűnt az egész. Bár az ablak csukva volt, mikor reggel felkeltem, nem úgy mint álmomban, de az a bizonyos nyitott könyv az asztalon azt sugallta, hogy ezt nem csak álmodtam.
 Nem ez butaság - ráztam meg a fejem, majd becsuktam a könyvet és a polcra tettem. Újra a kezembe vettem a fésűm, s nekiláttam gubancos hajam kifésülésének. Szerettem, hogy ilyen hosszú, fekete hajam van, de gyűlöltem fésülködni. Ráadásul magamnak sosem tudtam rendesen megcsinálni a frizurám és rengeteg hajat téptem ki egyetlen fésülködésnél. Ezt mindig anyára bíztam, de tudtam, hogy ma nem lesz itthon, mert az öcsémmel korán reggel elindultak vásárolgatni.
 Miután kész lettem a hajammal - amit épp csak kifésültem és kiengedve hagytam - , nekiláttam a ruhaválasztásnak. Ez rendkívül gyorsan ment; egy sötétkék csőfarmer, egy citromsárga ujjatlan pólóval. Hétvégén sosem szerettem flancosan öltözni, inkább kényelmes holmikat választottam. Hamar magamra kaptam őket, majd következő lépésként az ágyamat tettem rendbe. Végignéztem a szobámon; tökéletes rend honolt az összes szegletében. Így szerettem, a kupit pedig egyenesen ki nem állhattam.
 Pár perc múlva már a konyhában kutattam valami reggeli után. Nem sok mindent találtam a hűtőben, így a konyhaszekrényekhez fordultam. Csokis keksz, méz, néhány zsemle, egy müzliszelet. Bár nem szerettem édeset enni reggelire, most mégis a müzliszeletért nyúltam.
 Leültem a konyhapulthoz, kihúztam zsebemből a telefonom és bejelentkeztem Twitter-re, hátha akad valami újdonság, s közben majszolgattam a müzliszeletemet.
 Csaknem elestem a székkel együtt, akkorát ugrottam ijedtemben, mikor megcsörrent a kezemben lévő telefon, amit el is dobtam kezemből. Hála istennek a kis ketyere csak a konyhapulton landolt és nem lett semmi baja, s ugyanúgy csörgött tovább. Kezembe vettem, s a kijelzőjére pillantottam. A barátnőm hívott. Ezt furcsának találtam, hisz még csak kilenc óra múlt, de ő már telefonál nekem, amikor köztudott, hogy ő minimum délig alszik hétvégén.
 Megnyomtam a 'Hívás fogadása' gombot és a fülemhez emeltem a telefont.
-Szép jó reggelt! Hogyhogy nem alszol? - köszöntöttem magamban mosolyogva.
-Én aludni? Hogy is tudnék ilyen helyzetben aludni? - kérdezett vissza feldúlt hangon.
-Miért, mi történt? - kérdeztem megrémülve. A hanghordozása egyenesen rám hozta a frászt.
-Hát...hát te még nem hallottál róla? Ezzel van tele a tévé, a rádió még az újságok is...
-De mivel?
 Tisztán hallottam a telefonban, ahogy HeeJo mély levegőt vesz.
-Tegnap éjjel összeverték a testvérem... - mondta nagyot nyelve.
 Ahogy ezt elmondta, még a vér is megfagyott az ereimben. Tegnap este tőlem indult haza JaeMin.
-És...hogy van? Nagyon megsérült?
 Hiába úgy váltunk el ahogy, mégis most előtört belőlem az aggódás.
-Két bordája megrepedt és eltört az orra...és teli van horzsolásokkal meg kék-zöld foltokkal. - felelte remegő hangon HeeJo. - Alig élt, mikor megtalálták.
 Ó Istenem! Hogy engedhettem el csak úgy olyan állapotban? Hisz teljesen be volt állva, tudnom kellet volna, hogy nem szabad hagynom elmenni!
-És most kórházban van? - nyögtem ki pár másodperc után az egyetlen kérdést ami eszembe jutott.
-Igen, de nincs látogatható állapotban.
-Ennyire rossz a helyzet? - sápadtam el.
-Nem a sérülésekkel van a baj, azokat már ellátták. Csak...ha meg akarod látogatni, akkor a pszichiátrián keresd. De én azt hittem, hogy te már tudsz erről az esetről...
 Nem bírtam megszólalni, egyszerűen egy hang nem jött ki a torkomon. Mit keres JaeMin a pszichiátrián? Ennyire megviselte volna a verekedés? Vagy megzavarodott az italtól és a drogtól? Te jó ég, hogy lehettem ilyen felelőtlen...
-Itt vagy még SunHee? - kérdezte HeeJo kissé aggódva. - Hahó!
-Igen csak...annyira... - makogtam, de nem tudtam értelmes mondatot összerakni szavaimból.
-Figyelj! Emiatt ne érezd rosszul magad! JaeMin egy barom, nagyon is jól tudta, hogy mit csinál, ezért te ne hibáztasd magad. Neked semmi közöd a történtekhez, rendben?
 Ezt szerettem HeeJo-ban, hogy mindig olyan őszinte és egyenes. Sosem beszélne ki senkit a háta mögött, ha valami szúrja a szemét, azt inkább az illető szemébe mondja. És nagyon hamar át tud látni bármilyen helyzetet, ez az egyik legjobb tulajdonsága.
-Rendben... - válaszoltam pár másodperc csend után.
-Ez nem volt igazán meggyőző válasz... Tényleg ne bánkódj! Én a testvére vagyok, nekem lenne a dolgom aggódnom érte, de szerintem meg is érdemelte amilyen hülye.
 Ezen felkuncogtam, de a bűntudatom nem múlt el.
-Azért mégiscsak sajnálom. Elég csúnyán váltunk el egymástól, ráadásul nem volt olyan állapotban, hogy hazaengedhessem egyedül...
-Ezt majd megbeszéljük, ha odaértem, oké? Tíz perc és ott vagyok.
 Időm se volt ellenkezni, HeeJo elköszönt és letette a telefont. Egy darabig nem tudtam mire gondolni, nem tudtam, hogy egyáltalán mit is kéne most csinálnom. Aztán lassan belegondoltam ebbe az ügybe.
 Számtalan kérdés tódult az agyamba, de csak néhányra tudtam választ adni, a legtöbbjük megválaszolatlan maradt. És zavartak ezek a kérdések, nagyon is. Túlcsordultak tőle a gondolataim, még a fejem is megfájdult. Mintha csak figyelmeztetni akarna a testem, hogy ne foglalkozzak velük, hogy ne keressek rájuk válaszokat. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, de a fejfájás csak nem csillapodott. Ráadásként keveredett szédüléssel és valami megmagyarázhatatlan érzéssel. Kirázott a hideg, libabőrös lett a karom.
 Homlokomat a hűvös konyhapultnak nyomtam és vártam, hogy elmúljon a lüktető fájdalom. Kizártam az égető kérdéseket és másra összpontosítottam. Lehunytam a szemem, s ekkor felvillant egy kép. Igaz csak egy fél másodpercre, de ennyi bőven elég volt, hogy megjegyezzem. Mondhatni beleégett a memóriámba. Egy fiú volt az, sötét hajú, de az arcát nem láttam, mert azt tenyereibe temette. Olyan volt, mintha sírna.
 Felemeltem a fejem és megráztam. Furcsa álmaim vannak, hangokat hallok a fejemben aztán meg látomásom van... Kezdek tényleg becsavarodni.
 A rosszullét végül elmúlt pont olyan hamar, mint ahogy jött. Legalább ennyi örömöm volt a mai reggelen. Lassan feltápászkodtam és kidobtam a müzliszelet csomagolását. Ekkor kopogtattak az ajtón. Elképesztő, hogy HeeJo ilyen hamar ideért.
 Kimentem ez előszobába és ajtót nyitottam neki. Szokásosan óriási mosoly terült el az arcán és a nyakamba ugrott. Ez elég bizarrnak tűnt azok után, hogy mi történt a testvérével. De tőle elfogadtam, mert mindig is furcsa lány volt.
-Már a telefonon keresztül is meg tudtam volna mondani, hogy milyen nyúzott vagy. Nem tévedtem sokat, maximum annyit hogy a szemed nem karikás. - mondta vigyorogva, miután elengedett.
-Gyere csak be! - invitáltam de tiltakozóan megrázta a fejét és megfogta a kezemet.
-Inkább sétáljunk egyet! - húzott ki az ajtón.
Nagyjából tíz perc múlva már a belváros utcáit róttuk. Töviről hegyire elmondta, hogy pontosan mi történt Jaemin-nel, s hogy mennyire meg volt rémülve a fiú, mikor rátaláltak az utcán.
-Azt mondogatta, hogy "Ne jöjjön a közelembe...tartsátok tőlem távol a lányt!". Hátborzongató volt. - mesélte HeeJo.
-Milyen lányról beszélhetett?
-Lövésem sincs. De azért remélem, hogy nem kattant be teljesen. Megérdemelte a verést amilyen nagy bunkó, de azért azt nem kívánom neki, hogy megőrüljön. Az a félelem, amit a szemében lehetett látni, mikor behozták a kórházba, kicsit sem volt tréfa. De váltsunk témát inkább! - mosolyodott el. - Jössz este bulizni RooMi-ékhoz?
-Hát nem is tudom... - feleltem pár másodpercnyi csend után. - Nem hiszem, hogy ezek után jól tudnám érezni magam egy jó ideig.
-Ne butáskodj már SunHee! Szerintem jót tenne neked is, ha egy kicsit kikapcsolódnál. Gyere el! Legalább az én kedvemért... - nézett rám kérlelő pillantással. - Jön egy két új arc is, muszáj lesz megismerkednünk velük!
-Talán...
-Akkor ezt megbeszéltük! - vigyorodott el elégedetten.
 Két óra sétálgatás után hazafelé vettük az irányt. HeeJo házánál külön váltunk, miután barátnőm megígértette velem, hogy eljövök este az osztálytársam születésnapi bulijára. Azután én is hazasétáltam.
Útközben kétszer is rám tört a rosszullét, ami pontosan olyan volt, mint reggel, amikor a konyhában ültem. Nem értettem, hogy miért van ez, hisz nem ettem semmi romlottat, nem is ettem túl magamat és ebben az évben még egyszer sem voltam beteg. Pont a nyár közepén lenne vírusfertőzésem? Reméltem, hogy csak erről van szó. De az érzés, hogy ez valaminek az előjele, hogy ez egy figyelmeztetés, nem hagyott nyugodni.

1. rész

~Hajnali három óra tíz perc. A rendőrség telefonos bejelentést kapott egy utcai támadásról a belvárosban. Az áldozat egy fiatal tinédzserlány. Szerencsére néhány horzsoláson kívül - amit a menekülés közben szerzett - nem esett nagyobb baja. Támadója arcát a sötétben nem tudta azonosítani,  mégis hátborzongatónak találta az illetőt. Azt sem érti, hogy miért támadta meg őt, de bizonyos benne, hogy megmenekülése nem saját magán múlott. A támadója engedte el.~

 Azóta a nap óta sok álmatlan éjszakám volt. Nem is tudom, hogy miért, hisz már több mint két hete történt ez velem. De még mindig felkavaró volt ezt az újságcikket olvasni. De miért is tettem el ezt az újságot? A választ magam sem tudtam. Talán vissza akartam emlékezni a támadás pillanatára, hogy kiderítsem ki volt a támadóm. Láttam az arcát, de nem tudtam felidézni valami oknál fogva.
 Sóhajtva tettem vissza a polcomra az újságot, majd a tankönyveimért nyúltam. Már megint elterelődött a tanulásról a figyelmem, ami már hetek óta így ment. Nem hiába, hisz ha az ember szerelmes, akkor másfelé járnak a gondolatai. Ezzel én sem voltam másképp.
 Anyám nem igazán örült a hírnek, mikor két hónapja tudattam vele, hogy barátom van. Ő előre megjósolta, hogy majd nem fogok tudni a tanulásra koncentrálni és romlani fognak a jegyeim. Be kell vallanom, ez így is lett. Soha nem álltam még bukásra semmiből sem, mindig jeles tanuló voltam, most pedig hat tantárgyból fogok bukni. De egyszerűen képtelen voltam tanulni. Ráadásul ez a támadásos dolog is...
 Kinyitottam a polcról levett történelemkönyvet, az asztalra helyeztem és elé ültem, hogy belevethessem magam a második világháború utáni gazdasági viszonyok rejtelmeibe. Mindig is ez volt a kedvenc tantárgyam, de most ebből is bukásra álltam.
 Csak pár mondatot olvastam belőle, mikor valaki kopogtatott az ajtómon.
-Nyitva van! - kiáltottam fel sem nézve a könyvből.
-Látogatód jött. - hallottam anya hangját, ahogy benyitott. Azonnal odakaptam a tekintetem. Az ajtóból az én szépséges lovagom mosolygott vissza rám.
-JaeMin! - ugrottam fel íróasztalomtól és egyenesen a fiú karjába ugrottam. Jól esett ahogy erős karjait körém fonja és szorosan magához húz.
-Ennyire hiányoztam? - tartott el kissé magától, hogy szemembe nézhessen.
-Hogy tehetsz fel ilyen kérdést? - nevettem fel. - Hát persze, hogy hiányoztál!
-Pedig csak két napig nem láttál. - mosolyodott el, majd állam hoz nyúlt, s közelebb húzva finom csókot nyomott ajkaimra. Már emeltem is a karjaimat, hogy vállára tehessem és még közelebb húzhassam magamhoz, de megszakította a csókot. Nem értettem miért csinálta.
-Hogy beindult itt valaki! - nevetett fel.
-Miért, nem szabad? - vigyorodtam el pimaszul. - Mondtam hogy hiányoztál...
-De ne most. Nem vagyunk épp egyedül... És ne húzd el így a szád! - csippentett bele játékosan a vállamba. - Lesz még bőven alkalmunk!
-Rendben... - sóhajtottam nagyot. - De szavad ne feledd!
 Odahúztam még egy széket az íróasztalom elé, s mindketten leültünk.
-Ó, szóval tanultál...-mutatott JaeMin a nyitott törikönyvre.
-És még tanulok is. - javítottam ki. - Muszáj, mert bukásra állok belőle.
-Bukásra? - kérdezte meglepődve. - Nem úgy ismertelek, mint rossz tanulót. Hogy sikerült így lerontani a történelem jegyed?
-Hát...Igazából nem csak a történelmet. Ezenkívül még öt tárgyból állok bukásra. - vallottam be, mire JaeMin szemei elkerekedtek.
-És ezt hogy csináltad?
 Na erre mit kellett volna felelnem? Nem mondhattam el neki, hogy miatta nem foglalkoztam a tanulással. Végül is az én hibám volt, hogy rá sem néztem a tankönyvekre, hanem róla álmodoztam. De részben miatta volt ugyanis, ő hurcolt randevúról randevúra. Ő akarta állandóan, hogy kettesben legyünk, így nem sok időm maradt másra.
-Tudod, eléggé lusta vagyok a tanuláshoz mostanában. - feleltem, bár ez csak féligazság volt.
-Hát tessék feltúrbózni magad! Nem szeretném, ha osztályt kellene ismételned!
-Értettem főnök! - vigyorodtam el.
-Helyes! Szeretem, ha azt teszed amit mondok. - mosolyodott el ő is, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta a karom és ölébe húzott. Egyik kezét a derekamra helyezte, másikat pedig a combomra csúsztatta. Lassan közeledett arcom felé, hogy megcsókoljon, de elrántottam a fejem.
-Hú, de be van it valaki indulva! - nevettem rá, s visszahajoltam, hogy én csókolhassam meg. Eddig nem vettem észre, de alkohol íze volt a szájának. Csodálkoztam ezen, hisz még sosem láttam őt inni. De határozottan éreztem a csók után a whisky ízét a számban.
-Te ittál? - kérdeztem tőle elkomolyodva.
-Csak egy kicsit. Néhány haverommal a parkban lógtunk és hoztak pár üveg piát. Iszogattunk és beszélgettünk, ennyi az egész. Ja és hoztak még valamit, amiből neked is hagytam. - mondtam, majd farmerja zsebébe nyúlt és kutatni kedett valami után. Néhány másodperc múlva kihúzta zsebéből a kezét, és nyitott tenyerén egy kis fehér tablettát nyújtott felém. Elképedve néztem rá.
-Ez ugye nem az, amire gondolok? - néztem szemébe, majd vissza a kis tablettára.
-Nyugi, ez még csak egy kis semmiség. Ha beveszed felpörget pár  órára, ennyi az egész. - tolta közelebb a tenyerét.
-Vidd azt innen, látni sem akarom! - ugrottam fel az öléből.
-Hé, ettől nem lesz semmi bajod! Nyugodtan beveheted! Én már kipróbáltam, ráadásul nem is egyet vettem be. Garantálom, hogy nem lesz bajod!
-Nem is egyet? - fordultam meg dühösen. - Függő akarsz lenni? Mégis hányat vettél be ma?
-Csak négyet.
-Négyet?! Te jó ég...hogy tehetted ezt? Többet hallani sem akarok arról, hogy ilyet csinálsz!
-Ne már SunHee! Mindenki ezt csinálja, neked is kéne próbálnod!
-Nem, nem fogom! És neked sem kéne ilyeneket szedned! - mondtam már majdhogynem kiabálva. - És jobban teszed, ha ide addig nem jössz, amíg le nem mondasz ezekről.
 Pár másodperces csend telepedett ránk.
-Hát jó. - pattant fel JaeMin, és az ajtómhoz lépett. - Nekem nem kellenek ilyen rinyálós kurvák. - mondta rám nézve, majd kiment és becsapta maga mögött az ajtót.
 Megdermedtem, mozdulni sem bírtam. Jól hallottam, hogy mit mondott? Szóhoz sem jutottam. Ott álltam a szobám mint egy idióta.
 A csalódás viszont csak pár óráig tartott. Azt hittem össze fogok törni, hogy órákig zokogni fogok az ágyamra borulva, de semmi ilyen nem történt. Csak ültem az íróasztalom előtt és az egyik falat bámultam azon gondolkodva, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. Rá kellett jönnöm, hogy igen, nagyon is. Ha egyetlen könnycseppet sem hullattam utána, akkor nem is szerettem igazán. De akkor mit éreztem iránta? Mert, hogy ez nem volt igaz szerelem az biztos...Talán csak csodálat? Rajongás? Végül mindegy. A lényeg, hogy már nincs, eltűnt, elszivárgott, elrepült. Csak én voltam magamban, egyedül ülve a szobámban, előttem a még mindig nyitott történelem könyvem, s a fejemben a gondolataim.

"Helyesen cselekedtél. Ő nem érdemelt meg téged!"

 Testem minden egyes porcikája összerándult, mikor meghallottam a hangot. Automatikusan körbenéztem a szobámban a hang forrását keresve, de rajtam kívül senki nem volt bent. Az ablakomhoz szaladtam, hátha kintről szóltak, bár lehetetlen volt, hogy bármit is meghalljak csukott ablakon keresztül. Végül is kinéztem, de azt utcán csak az az idős hölgy sétáltatta a kutyáját, aki a szomszédunk volt. Egyáltalán nem értettem a dolgot.
 Hangokat hallanék a fejemben? Lehet hogy megőrültem. De akárhogy is koncentráltam nem hallottam újból a hangot. Ráadásul vissza se tudtam rá emlékezni, pedig csak pár másodperce hallottam. Vagyis csak véltem hallani.
 Lassan visszaültem a székemre és megpróbáltam lenyugodni és kizárni a zavaró tényezőket. De gondolatmenetem ugyanúgy pörgött tovább. Vajon kinek a hangját hallottam? Csak annyiban voltam biztos, hogy férfi hang volt. A tónusára egyáltalán nem emlékeztem, de arra igen, hogy mit mondott. Határozottan azt monda: "Helyesen cselekedtél. Ő nem érdemelt meg téged!" Talán JaeMin-re gondolhatott? Valószínűleg igen. De hogyan hallhatok egy idegen férfihangot a fejemben?
 Az is lehet, hogy a saját gondolatom volt csak a fejemben feltett kérdéseimre. De még mindig nem értettem, hogy miért pont férfi hang.
 Mély gondolkodásomból anya hangja ébresztett fel.
-Kész a vacsora SunHee! - kiabálta lentről.
 A gyomrom azonnal reagált a hívásra; hangosan megkordult, mintha csak arra ösztönözne, hogy menjünk már.
 Feltápászkodtam a székemről és elindultam ki a szobámból, hogy lemenjek a konyhába. Már a lépcsőn lefelé menet éreztem a friss kimchi illatát. Kettesével véve a lépcsőfokokat, futottam le, s már ott is toporogtam az ebédlőnél.
-Segíts megteríteni kérlek! - mondta anya, miközben lehajolt a sütőhöz, hogy kivegyen valamit.
 Már nyitottam is ki a szekrényt, hogy kivegyem a tányérokat és a poharakat, valamint evőeszközöket vettem elő az egyik fiókból. Hamar elrendezgettem őket az asztalon, s mint aki jól végezte dolgát leültem a szokásos helyemre.
-Nagyapa is velünk eszik? - kérdeztem pár másodpercnyi csend után.
-Szerintem nem fog lejönni ma sem. - válaszolta, miközben letett egy óriási tál főtt tésztát az asztal közepére. - Tényleg, hol van JaeMin?
 Kérdésére hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Nincs értelme, hogy hazudjak, anyám úgyis észreveszi, ha füllentek.
-Hazament. - adtam a rövid választ. Végül is lényegében igazat mondtam.
-Ilyen hamar? Máskor mindig tovább szokott itt lenni. Csak nem összevesztetek? - villantotta rám vesémig hatoló tekintetét. Néha komolyan megijedtem tőle, hogy a fejembe lát. Persze ez nem lehetséges.
-Te mindent kitalálsz.
-Ezért vagyok az anyád, nem? - mosolyodott el. - Na, és mi volt az oka?
-Erről inkább nem beszélnék. - hajtottam le a fejem, nehogy újra a szemembe nézzen és onnan olvassa ki a választ. - De abban száz százalékig biztos vagyok, hogy ide többet nem teszi be a lábát. Sőt a jövőben tíz méternél közelebb sem fog jönni hozzám.
-Hű, akkor ez elég komoly. Szóval szakítottatok. - jelentette ki. Sejtettem, hogy örülni fog neki, de ennél nagyobb örömre számítottam.
-Hát, nem éppen...Ezt így pontosan nem mondtuk ki egymásnak. De gondolatban megvolt, az elég ugye?
-Hmm...
 Ennyi volt a válasza. Ezután mindketten csendben maradtunk, egészen addig míg apa haza nem ért a munkából és leültünk vacsorázni. Az öcsém kivételesen nem volt itt, amit nem is sajnáltam. Legalább nem idegesít fel az állandó hiperaktivitásával.
 Apa ma nagyon fáradt volt, ezért csendben fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ezért is hálát adtam; nem igazán volt kedvem a beszélgetéshez. Evés után még segítettem anyának elmosogatni és elpakolni, majd felmentem a szobámba és összeszedtem a cuccaimat, hogy gyorsan lezuhanyozhassak.
 Hosszúnak tűnt ez a nap, túlságosan hosszúnak. Bár alig csináltam ma valamit, mégis hulla fáradtnak éreztem magam. Tanuláshoz már egyáltalán nem volt energiám, de nem is számított, hisz holnap hétvége van.
 A történelem könyvemet összecsaptam és feldobtam a polcomra, majd bemásztam az ágyamba. Úgy éreztem majd leragad a szemem.
"Jó éjszakát!" - hallottam újra a hangot, ugyanazt, ami úgy két órája szólt hozzám. De most nem borzongtam meg. Mondhatni kellemes, meleg érzés ömlött végig a testemben, szétáramlott az ereimben, s lassan álomba ringatott.