Mi van ha Nagyapa mégiscsak igazat mondott? Ez volt a fő problémám amiről nem tudtam egyszerűen lekattanni. Ésszerű lett volna azt mondani, hogy egy nagy baromság az egész amit nagyszülőm mondott, csak az volt itt a bökkenő, hogy némelyik esemény az ő szavát igazolta. Még a hideg is kirázott a gondolatra, hogy létezhetnek olyan lények, amikről ő beszélt.
Gondolatmenetem hosszan folytatódott - volt vagy három óra hossza is - s egyszer csak a sima ablakkeret hűvös felületét éreztem arcom alatt, ahogy nekidőlt fejem. Hiába nem akartam aludni, az események kifárasztottak. Pilláim egészen lassan csukódtak le, megnyugodva, hogy végre nem kell pislogniuk. Szinte hallottam, ahogy zsibbadó végtagjaim felsóhajtanak a megkönnyebbüléstől, mert végre nem kell mozdulniuk. Az sem érdekelt, hogy nem az ágyamban fekszem, csak végre alhassak egy szemhunyásnyit, egy kicsit kikapcsolhassam agyam, egy kicsit elszakadjak a mai nap szörnyűségeitől. De ekkor még nem gondoltam, hogy valami igen érdekes dolog vár álmaimban...
*
Fény. Olyan vakító, hogy nem bírom nyitva tartani a szemem, ráadásul a szemhéjamon keresztül is majd' megvakulok. Karjaimat védekezve arcom elé emelném, de valaki megfogja őket, s finoman magához von. A lágy érintésre finom bizsergés árad szét testemben, végigszalad minden idegszálamon, minden eremen, s arcomra forrósággal karöltve ül ki, pirosas árnyalattal.
Nem taszítom el, bárki is legyen az - döntöm el magamban. Olyan jó így állni, így hogy valaki mellkasára hajthatom fejem. Hogy felém tornyosul, mint valami ledönthetetlen erőd, ami bármitől megvéd.
Pár perc álldogálás után karok fonódnak körém, s lábaim lassan a levegőbe emelkednek. Felemelt - jött az infó elmém mélyéről. Lassú léptekkel, finoman arrébb cipelt, s valamiféle vízszintes felületre helyezett. Nem volt túl puha, de túl kemény sem, talán mint egy matrac. Egyik kezemet kinyújtottam és meg is tapogattam vele, ami igazolta állításomat, miszerint egy ágyra ültetettek.
Az erős fény mintha alábbhagyott volna, s jótevőm lassan elengedett. Most jött el az alkalom, hogy megnézzem magamnak ki is az, akiben így vakon is bízom. Finoman - először sokat pislogva - nyitottam ki szemeimet.
*
Álmom abban a pillanatban úgy foszlott szerteszét, mint ahogy egy elpattan nyaklánc gyöngyei gurulnak szanaszét a padlón. Mert szemeim nem az álomvilágban pattantak ki, hanem a valóságban.
Ott ültem a saját szobámban, a saját ágyamon, szemben az illetővel aki oda helyezett. Szemeim elkerekedtek a látványon, ahogy az idegen egyre közelebb hajol hozzám. Pulzusom több mint kétszeresére ugrott, s már nyitottam a szám, hogy egy óriási sikítás hagyja el a torkom, de ő gyorsabb volt, s tenyerét arcomra helyezve elnémított.
-Ssssh! Nem akarlak bántani! - mondta halkan, de azért erősen hangsúlyozva. - Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
Már épp azon gondolkodtam, hogy megharapom a kezét, hogy végre elvegye, de ezt ő maga tette meg. Értetlenül néztem rá. Millió kérdés tódult a fejembe, de egyet sem tudtam kinyögni meglepődésemben.
Ijedten hátrébb csúsztam ágyam tőle legtávolabb lévő sarkába. Tüdőm oly gyorsan tágult és szűkült, mintha verseny futottam volna. Szemeimmel azt a pontot fürkésztem ahol ő állt.
-Hogy én milyen hülye vagyok... - csóválta meg a fiú a fejét. - Tudhattam volna, hogy meg foglak ijeszteni. Nyugodj meg, és kérlek ne sikíts! Nincs semmi rossz szándékom!
Pislogtam párat, s végül lenyeltem kitörni készülő sikításomat. Vajon honnan tudta, hogy még most is ordítani akarok? Egyáltalán ki ő és hogy jutott be a szobámba?
A fiú pár lassú lépést tett hátrafelé, ezzel is mutatva, hogy tényleg nem akar bántani. Ez némi bátorságot kölcsönzött nekem, s rákérdeztem:
-Ki vagy te? Valami kukkoló?
A srác jól hallhatóan felkuncogott.
-Dehogyis! - legyintett egyet, majd ugyanazon a tenyerén lévő ujjaival csettintett egyet. Abban a pillanatban az éjjeliszekrényemen lévő kislámpa felkapcsolódott, s halvány fénnyel töltötte be szobámat, megmutatva ezzel az idegen arcát.
Ijedtemben egy kisebbet ugrottam minek következtében leestem az ágyamról. A fiú azonnal ott termett mellettem, hogy kezét nyújtva felsegítsen. Jól megnéztem magamnak. Kedves barna szemek, egészen világos bőr, sötétbarna haj és fülig érő mosoly, ajka jobb sarkában egy apró kis gödröcskével. Elfehéredtem, s már-már az ájulás kerülgetett, mikor leesett, hogy én tudom ki ő.
-Gyere! Ne ülj a földön, mert még felfázol! - húzta még szélesebbre vigyorát, majd elkapta egyik kezem és egy szempillantás alatt talpra állított. Amint ez megtörtént én hátráltam egy lépést.
-Én...én... - hebegtem zavartan. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak.
-Tudom, illetlenség volt csak így betoppanni tőlem. - vakarta meg a fiú zavartan a tarkóját. - De most jött el a pillanat, hogy megmutassam magam. A nevem...
-...Sungjae. - vágtam közbe hirtelen, majd olyan gyorsan kezemmel számra csaptam, nehogy esetleg valami baromságot mondjak. De a fiú csak elmosolyodott ezen.
-Szóval felismertél. - mondta nevetve.
Bólintottam.
-De miért jöttél? És egyáltalán hogyan jöttél be?
-Előbb az utóbbi kérdésre felelnék: az ablakon keresztül másztam be. Hogy miért is vagyok itt, az már bonyolultabb. Elég hosszú sztori lesz, úgyhogy ajánlanám, hogy ülj le. - mondta, majd arrébb sétált pár lépést.
Nem ellenkeztem, vissza is ültem az ágyamra.
-Nos, gondolom emlékszel még nagyapád nem oly régi beszédére? - kérdezte miközben megállt íróasztalomnál, s elkezdett nézelődni a polcomon.
Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam rá, mit is mondott nekem Nagyapa pár órával ezelőtt. És már megint kezdődik...
-Hát nehéz lenne nem emlékezni rá... - motyogtam válaszként. Istenem...én egy olyan alakkal beszélgetek, akit csak képekről és videoklipekből ismerek, és aki épp betört a szobámba?
-Remek. Valószínűleg nem igazán hitted el, ugye?
-Mit, azt hogy léteznek vámpírok és hogy nekem természetfeletti erőm van? - horkantam fel cinikusan.
Sungjae arckifejezése megváltozott. A mosoly eltűnt az arcáról, szemöldökeit összevonta és egyenesen rám nézett. Tekintetében apró élénk-lilás villanást véltem látni, s mintha pupillája sem kerek lett volna, sokkal inkább olyan alakot öltött, mint a macskáké.
-Pedig elkezdhetnél ebben hinni. - suttogta.
Hangjától végigfutott hátamon a borzongás, egészen fel tarkómig, s éreztem, ahogy a hajam égnek mereszti. Sungjae ezen csak felnevetett.
-Bocsi ezt nem hagyhattam ki! - kuncogott. - De komolyra fordítva a szót, a nagyapád teljesen igazat mondott. És én azért vagyok itt, hogy megvédjelek SunHee.
-Honnan tudod a nevem? - kerekedtek el a szemeim. Lassan kezdett betelni nálam a pohár. Az agyam képtelen ennyi mindent megemészteni egy nap. Ez a fiú...a titokzatos erő, amivel érintés nélkül felkapcsolta a lámpám. A pillantása, az az ijesztő szempár a lágy barna szemek helyén...És hogy tudja a nevem, anélkül, hogy megkérdezte volna.
-Nagyon sokan tudják a neved, ebbe bele kell törődnöd. - mondta kifejezéstelen arccal. - Azért vagyok itt, hogy megvédjelek téged, illetve megvédjünk.
-Miért többen is vagytok? - rémültem meg még jobban.
Sungjae ismételten elvigyorodott.
-Ideje, hogy végre kinyisd a szemed és körülnézz a világban, kedves Látó!
.jpg)
