Pilláim elhagyták összezárt pozíciójukat, hogy végre körülnézhessek. Feltevéseim - miszerint egy szobában vagyok több alakkal körülvéve - beigazolódtak. Bár igazán csak egy ember érdekelt közülük - az aki az imént megszólalt - , de mégis jól megnéztem magamnak a többieket. Egytől-egyig mind a heten fiúk, olyan tizennyolc-húsz év körüliek. Annak a bandának a tagjai, amelybe SungJae is tartozik.
Mindnyájan engem néztek, tekintetük meglepődöttséget tükrözött.
Nem igazán tudtam, hogy milyen érzéseimnek kellene lenni, de valamilyen okból kifolyólag nem féltem. Pedig egy vadidegen srác elrabolt és hat másik fiúhoz vitt egy olyan helyre, amit nem is tudok hogy hol van. Normális ez?
-Jól vagy? - lépett oda hozzám SungJae kedvesen mosolyogva.
-Szerintem te inkább hagyd. - szólalt meg az ismerős hang, amire muszáj volt odafordítanom a fejem.
A kanapé végében - ahol én feküdtem, a lábamnál ült. Nem volt túl magas, de alkata karcsú volt, így egy kissé nyurgának tűnt. Karakteres álla, telt ajkai, és gyönyörű sötétbarna szemei nagyon jóképű arcot kölcsönöztek neki. Arckifejezése, nem volt épp szomorú, de semmiféle vidámságot sem láttam rajta. Ő volt Peniel.
Újra körbenéztem a többieken is, hogy jobban megfigyeljem az arcukat és lassanként beugrottak az ő neveik is. Szóval a komplett BtoB társaságában vagyok, de hogy pontosan hol, azt még nem tudtam. De SungJae miért hozhatott ide? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.
-Tudom, hogy hibát követtem el, de azért nem kéne minden egyes másodpercben emlékeztetni rá. - mondta SungJae nem kis éllel a hangjában, majd sértődötten visszalépett helyére.
Egy másik fiú lépett elém, aki le is guggolt, hogy egy szintbe kerülhessen velem, s jól megnézett magának. Ő is kedvesen elmosolyodott, bár sokkal több komolyságot mutatott az arca, mint SungJae-nak.
-Ne haragudj, hogy csak így szó nélkül el lettél hurcolva. Nincs szándékunkban bántani téged. A nevem EunKwang.
Egészen halkan beszélt, szinte annyira, hogy azt már csak én hallhattam - ellentétben azzal, ahogy nemrég SungJae-val kiabált - , s hangjában keveredett valami furcsa, de megnyugtató dallamosság. Nem értettem miért, de ahogy szemeibe néztem, olyan érzésem támadt mintha már ezer éve ismernénk egymást, s ez nyugalommal és önbizalommal töltött el, már-már annyira, hogy sikerült végre megszólalnom.
-Hol vagyok? - motyogtam el halkan kérdésemet.
-Biztonságos helyen nem messze az otthonodtól. - válaszolta még mindig mosolyogva EunKwang. - Hogy érzed magad?
-Nagyon fáj a fejem és kissé szédülök... - mondtam tenyeremet a homlokomra fektetve. Miért érzem magam ilyen nyugodtnak?
-Pár perc múlva el fog múlni. - mondta halkan SungJae. Most úgy nézett ki leginkább, mint egy durcás kisgyerek, akit leszidtak, mert olyat csinált amit nem szabad.
Mélyet sóhajtottam, majd egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy felkészülhessek következő kérdésemre:
-Miért lettem idehozva?
Erre mindenki arca elkomorodott, többen le is hajtották fejüket, hogy ne nekik kelljen felelniük. Még EunKwang is csak halkan guggolt előttem. De pár másodperccel a nagy csend beállta után megszólalt mellettem Peniel.
-Ezt igencsak nehéz lesz elmondani neked, és valószínűleg először vagy nem fogod majd fel, vagy nem akarod felfogni, de muszáj tudnod az igazat. És ezt csak én mondhatom el.
A többiek lassan megfordultak majd a szobaajtó irányába indultak és szép sorban kimentek rajta. Csak Peniel és én maradtunk bent a szobában.
-Miért mentek ki? - kérdeztem egyszerre meglepetten és ijedten.
-Azért, hogy beszélhessek veled négyszemközt. A nagy része amit mondani akarok csak kettőnkre tartozik.
-Kettőnkre? Hisz a neveden kívül csak annyit tudok rólad, hogy idol vagy...nem is ismerlek!
-Pedig ha tudnád mennyire jól ismersz engem...csak éppen nem emlékszel rám.
Nagyokat pislogva néztem rá. Az oké, hogy nagyon ismerős volt nekem a hangja, és hogy tényleg olyan volt mintha már találkoztam volna vele, de ez egyáltalán nem jelent semmit.
-Szóval válaszolhatok a kérdésedre, hogy miért is vagy itt, vagy már nem szeretnéd tudni? - nézett szemembe komoran.
Megtámaszkodtam a kanapé karfáján, ülő helyzet be tornáztam magam és felhúztam a térdeimet. Végül Penielre fordítottam a tekintetem és csendben bólintottam.
-SungJae már elmondta nekünk amit most nemrég figyelt meg nálatok, hogy a nagyapád elmondott neked mindent amit tud a Látókról.
-Édes jó istenkém! - kiáltottam fel megforgatva a szemeimet. - Ma már harmadszor hallom ezt a Látó-baromságot....
-Mielőtt így alakítanád a feltételezéseid és kialakítanád a a nézőpontodat, végighallgatnál? - emelte fel kissé hangját Peniel.
Tátva maradt a szám, s egy szót sem bírtam kinyögni. Olyan érzésem támadt, mintha ő már beszélt volna velem ilyen hangnemben.
-Nem fogom ugyanazt elmondani neked, amit a nagyapád, én csak kiegészítem azt, illetve helyesbítek rajta. - Kezdett bele pár percnyi hallgatás után. - Azt már tudod, hogy Látó vagy, illetve nemsokára azzá fogsz válni, de azt még nem, hogy ez mivel is jár. - egy pillanatra megállt és rám pillantott hogy figyelek-e, majd folytatta. - Azt a nagypapád is említette, hogy léteznek vámpírok. Na mármost mi nem igazán szeretjük ezt a kifejezést használni. Akik tudnak rólunk mind Életfelettieknek neveznek minket. Többek között én is az vagyok, valamint a többi tagja is, sőt rengetegen vagyunk a világon.
Komoly hangneméből kifolyólag nem éreztem azt mint a nagyapámnál. Persze ő is őszintén beszélt, de mégis olyan hihetetlen volt...De így ahogy Peniel mesélte, kezdett megváltozni a véleményem.
-Nehéz leírni az Életfekettieket, hiszen mindannyian mások vagyunk. Viszont van pár közös dolog amiben megegyezünk. Tudom, elég nehéz lesz ezt elhinni, de halhatatlanok vagyunk...pontosabban ha a testünk nem bírja tovább a Földi létet, a lelkünk átvándorol egy új testbe, így folyamatos körforgásban élünk.
Az "élünk" szónál felemelte kezeit és kis idézőjelet formált ujjaival.
-Amiért vámpíroknak neveznek minket az az, hogy vérrel táplálkozunk. Persze nem akármilyen jött-ment emberével, de ezt majd máskor elmagyarázom. A lényeg ami rád tartozik, hogy te mint Látó milliószor több energiával rendelkezel mint bármelyik halandó az egész világon. És az Életfelettieknek szüksége van erre az energiára minimum egyszer egy testben. Ha ezt az energiát addig nem szerezzük meg, míg a test el nem avul, akkor vége lesz a lelkünk körforgásának és megszűnünk létezni.
Mintha csak egy fantasy regényből olvasott volna fel, de ahhoz hogy tényleg természetfeletti mesének tűnjön, túlságosan is őszinte volt. Kirázott tőle a hideg.
-Azért hoztunk ide, hogy meg tudjunk védeni. Vannak olyan Életfelettiek, akik nem éppen tiszta lapokkal játszanak, sőt igencsak gonoszak, és attól sem riadnak vissza, hogy meggyilkolják a Látót, annak fejében, hogy a vérében lévő energiához jussanak. Először persze nem akartuk hogy itt legyél, mert ha közöttünk vagy könnyebben megtalálhatnak mások, de így hogy SungJae elhozott már nem tudunk mit tenni. Óriási veszélyben voltál, mikor elindult veled.
-Hogy érted hogy veszélyben? - kerekedtek el a szemeim.
-SungJae még egészen fiatal, neki ez a negyedik teste, és alig van pár képesség a birtokában. Mellesleg pocsékul harcol, így nem tudott volna megvédeni, ha megtámadnak titeket.
Annyira hihetetlennek tűnt mindaz amit mondott. De a gondolat, hogy egy ilyen hosszú történetet elmondott nekem úgy, hogy a hazugságnak egy csepp jelét sem láttam rajta, valamiképp bizalomra ösztönzött. De el lehet ilyet hinni egyáltalán? Ha azt tenném, nem lennék normális...
-És mi az ebből ami csak kettőnkre tartozik? - jutott eszembe a kérdés, ami hosszú beszéde alatt felötlött bennem.
Peniel mélyet sóhajtott, majd lassan közelebb csúszott hozzám a kanapén. Egészen addig míg csak pár centi választotta el testét az enyémtől. Majd tekintetét összefonta az enyémmel és megfogta a kezemet.
*
Olyan volt mint egy áramütés, ami a tenyeremen érkezett be, majd átcikázott a testem minden egyes porcikáján végül a másik tenyeremen távozott. Be kellett csuknom a szemem is mert, igencsak vakító fényjelenséggel járt az egész, s mikor már szemhéjamon keresztül nem észleletem erős világítás, felnyitottam pilláimat.
Nem igazán értettem, hogy mi volt ez, de megnyugtatott a tudat, hogy végül is semmi bajom. Talán csak megcsípett valami.
Kedvenc helyemen, a kastélyunkkal szembeni nagy tó túloldalának partján ültem egy hatalmas platánfa alatt. Vagy akkor jöttem ide, ha egy kis magányra vágytam és egy jó könyv kíséretében elbújtam ide, vagy ha Vele találkoztam. Ezúttal az utóbbi okból kifolyólag jöttem ide.
Mindig pontosan szokott érkezni, s tudtam hogy most sem késik egy percet se, de már türelmetlenül toporogtam. De nem sokáig kellett töprengenem: hamarosan meghallottam halk lépteit, ahogy nyugat felől, a lenyugvó nap utolsó narancssárga szikráinak kíséretében felém közelít.
Már nem bírtam tovább, kezeimmel megemeltem hatalmas abroncsos szoknyám és futásnak eredtem felé, hogy minél hamarabb csökkenjen a köztünk lévő távolság.
Ahogy odaértem, kezeit derekamra téve erős karjaiba kapott, úgy szorítva magához mintha már soha nem akarna elengedni, s párszor körbefordult velem. Annyira boldog voltam, hogy fél év távollét után végre láthatom őt, hogy végre biztonságot nyújtó karjaiban lehetek.
Pár perc ölelkezés után finoman eltartott magától, majd szemeimbe nézett, s egyik kézfejével végigsimított arcomon.
-Annyira hiányoztál... - mondta lágy dallamos hangján, amit már oly rég nem hallhattam.
Válasz helyett úgy döntöttem mással fejezem ki, azt, amit ő is mondott. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy felérjem arcát, majd egy szenvedélyes csókkal illettem ajkait. Minden porcikám belebizsergett a gondolatba, hogy végre kettesben lehetek azzal akit így szeretek, s hogy épp vele váltok csókot.
*
Hirtelen pattantak ki a szemeim, mintha csak egy hosszú álomból ébredtem volna fel. De nem aludtam el, biztos hogy nem. Ugyanott ültem a kanapén, Peniel-el, aki még mindig a kezemet fogta.
-Ez mi volt? - néztem rá kérdőn, azt várva, hátha ő tudja arra a választ, amint az imént láttam.
-Egy részlet, az egyik korábbi életünkből.
