7. rész

 Pilláim elhagyták összezárt pozíciójukat, hogy végre körülnézhessek. Feltevéseim - miszerint egy szobában vagyok több alakkal körülvéve - beigazolódtak. Bár igazán csak egy ember érdekelt közülük - az aki az imént megszólalt - , de mégis jól megnéztem magamnak a többieket. Egytől-egyig mind a heten fiúk, olyan tizennyolc-húsz év körüliek. Annak a bandának a tagjai, amelybe SungJae is tartozik.
 Mindnyájan engem néztek, tekintetük meglepődöttséget tükrözött.
 Nem igazán tudtam, hogy milyen érzéseimnek kellene lenni, de valamilyen okból kifolyólag nem féltem. Pedig egy vadidegen srác elrabolt és hat másik fiúhoz vitt egy olyan helyre, amit nem is tudok hogy hol van. Normális ez?
-Jól vagy? - lépett oda hozzám SungJae kedvesen mosolyogva.
-Szerintem te inkább hagyd. - szólalt meg az ismerős hang, amire muszáj volt odafordítanom a fejem.
 A kanapé végében - ahol én feküdtem, a lábamnál ült.  Nem volt túl magas, de alkata karcsú volt, így egy kissé nyurgának tűnt. Karakteres álla, telt ajkai, és gyönyörű sötétbarna szemei nagyon jóképű arcot kölcsönöztek neki. Arckifejezése, nem volt épp szomorú, de semmiféle vidámságot sem láttam rajta. Ő volt Peniel.
 Újra körbenéztem a többieken is, hogy jobban megfigyeljem az arcukat és lassanként beugrottak az ő neveik is. Szóval a komplett BtoB társaságában vagyok, de hogy pontosan hol, azt még nem tudtam. De SungJae miért hozhatott ide? Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.
 -Tudom, hogy hibát követtem el, de azért nem kéne minden egyes másodpercben emlékeztetni rá. - mondta SungJae nem kis éllel a hangjában, majd sértődötten visszalépett helyére.
 Egy másik fiú lépett elém, aki le is guggolt, hogy egy szintbe kerülhessen velem, s jól megnézett magának. Ő is kedvesen elmosolyodott, bár sokkal több komolyságot mutatott az arca, mint SungJae-nak.
-Ne haragudj, hogy csak így szó nélkül el lettél hurcolva. Nincs szándékunkban bántani téged. A nevem EunKwang.
  Egészen halkan beszélt, szinte annyira, hogy azt már csak én hallhattam - ellentétben azzal, ahogy nemrég SungJae-val kiabált -  , s hangjában keveredett valami furcsa, de megnyugtató dallamosság. Nem értettem miért, de ahogy szemeibe néztem, olyan érzésem támadt mintha már ezer éve ismernénk egymást, s ez nyugalommal és önbizalommal töltött el, már-már annyira, hogy sikerült végre megszólalnom.
-Hol vagyok? - motyogtam el halkan kérdésemet.
-Biztonságos helyen nem messze az otthonodtól. - válaszolta még mindig mosolyogva EunKwang. - Hogy érzed magad?
-Nagyon fáj a fejem és kissé szédülök... - mondtam tenyeremet a homlokomra fektetve. Miért érzem magam ilyen nyugodtnak?
-Pár perc múlva el fog múlni. - mondta halkan SungJae. Most úgy nézett ki leginkább, mint egy durcás kisgyerek, akit leszidtak, mert olyat csinált amit nem szabad.
 Mélyet sóhajtottam, majd egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy felkészülhessek következő kérdésemre:
-Miért lettem idehozva?
  Erre mindenki arca elkomorodott, többen le is hajtották fejüket, hogy ne nekik kelljen felelniük. Még EunKwang is csak halkan guggolt előttem. De pár másodperccel a nagy csend beállta után megszólalt mellettem Peniel.
-Ezt igencsak nehéz lesz elmondani neked, és valószínűleg először vagy nem fogod majd fel, vagy nem akarod felfogni, de muszáj tudnod az igazat. És ezt csak én mondhatom el.
  A többiek lassan megfordultak majd a szobaajtó irányába indultak és szép sorban kimentek rajta. Csak Peniel és én maradtunk bent a szobában.
-Miért mentek ki? - kérdeztem egyszerre meglepetten és ijedten.
-Azért, hogy beszélhessek veled négyszemközt. A nagy része amit mondani akarok csak kettőnkre tartozik.
-Kettőnkre? Hisz a neveden kívül csak annyit tudok rólad, hogy idol vagy...nem is ismerlek!
-Pedig ha tudnád mennyire jól ismersz engem...csak éppen nem emlékszel rám.
  Nagyokat pislogva néztem rá. Az oké, hogy nagyon ismerős volt nekem a hangja, és hogy tényleg olyan volt mintha már találkoztam volna vele, de ez egyáltalán nem jelent semmit.
-Szóval válaszolhatok a kérdésedre, hogy miért is vagy itt, vagy már nem szeretnéd tudni? - nézett szemembe komoran.
   Megtámaszkodtam a kanapé karfáján, ülő helyzet be tornáztam magam és felhúztam a térdeimet. Végül Penielre fordítottam a tekintetem és csendben bólintottam.
-SungJae már elmondta nekünk amit most nemrég figyelt meg nálatok, hogy a nagyapád elmondott neked mindent amit tud a Látókról.
-Édes jó istenkém! - kiáltottam fel megforgatva a szemeimet. - Ma már harmadszor hallom ezt a Látó-baromságot....
-Mielőtt így alakítanád a feltételezéseid és kialakítanád a a nézőpontodat, végighallgatnál? - emelte fel kissé hangját Peniel.
  Tátva maradt a szám, s egy szót sem bírtam kinyögni. Olyan érzésem támadt, mintha ő már beszélt volna velem ilyen hangnemben.
-Nem fogom ugyanazt elmondani neked, amit a nagyapád, én csak kiegészítem azt, illetve helyesbítek rajta. - Kezdett bele pár percnyi hallgatás után. - Azt már tudod, hogy Látó vagy, illetve nemsokára azzá fogsz válni, de azt még nem, hogy ez mivel is jár. - egy pillanatra megállt és rám pillantott hogy figyelek-e, majd folytatta. - Azt a nagypapád is említette, hogy léteznek vámpírok. Na mármost mi nem igazán szeretjük ezt a kifejezést használni. Akik tudnak rólunk mind Életfelettieknek neveznek minket. Többek között én is az vagyok, valamint a többi tagja is, sőt rengetegen vagyunk a világon.
  Komoly hangneméből kifolyólag nem éreztem azt mint a nagyapámnál. Persze ő is őszintén beszélt, de mégis olyan hihetetlen volt...De így ahogy Peniel mesélte, kezdett megváltozni a véleményem.
-Nehéz leírni az Életfekettieket, hiszen mindannyian mások vagyunk. Viszont van pár közös dolog amiben megegyezünk. Tudom, elég nehéz lesz ezt elhinni, de halhatatlanok vagyunk...pontosabban ha a testünk nem bírja tovább a Földi létet, a lelkünk átvándorol egy új testbe, így folyamatos körforgásban élünk.
  Az "élünk" szónál felemelte kezeit és kis idézőjelet formált ujjaival.
-Amiért vámpíroknak neveznek minket az az, hogy vérrel táplálkozunk. Persze nem akármilyen jött-ment emberével, de ezt majd máskor elmagyarázom. A lényeg ami rád tartozik, hogy te mint Látó milliószor több energiával rendelkezel mint bármelyik halandó az egész világon. És az Életfelettieknek szüksége van erre az energiára minimum egyszer egy testben. Ha ezt az energiát addig nem szerezzük meg, míg a test el nem avul, akkor vége lesz a lelkünk körforgásának és megszűnünk létezni.
 Mintha csak egy fantasy regényből olvasott volna fel, de ahhoz hogy tényleg természetfeletti mesének tűnjön, túlságosan is őszinte volt. Kirázott tőle a hideg.
-Azért hoztunk ide, hogy meg tudjunk védeni. Vannak olyan Életfelettiek, akik nem éppen tiszta lapokkal játszanak, sőt igencsak gonoszak, és attól sem riadnak vissza, hogy meggyilkolják a Látót, annak fejében, hogy a vérében lévő energiához jussanak. Először persze nem akartuk hogy itt legyél, mert ha közöttünk vagy könnyebben megtalálhatnak mások, de így hogy SungJae elhozott már nem tudunk mit tenni. Óriási veszélyben voltál, mikor elindult veled.
-Hogy érted hogy veszélyben? - kerekedtek el a szemeim.
-SungJae még egészen fiatal, neki ez a negyedik teste, és alig van pár képesség a birtokában. Mellesleg pocsékul harcol, így nem tudott volna megvédeni, ha megtámadnak titeket.
  Annyira hihetetlennek tűnt mindaz amit mondott. De a gondolat, hogy egy ilyen hosszú történetet elmondott nekem úgy, hogy a hazugságnak egy csepp jelét sem láttam rajta, valamiképp bizalomra ösztönzött. De el lehet ilyet hinni egyáltalán? Ha azt tenném, nem lennék normális...
-És mi az ebből ami csak kettőnkre tartozik? - jutott eszembe a kérdés, ami hosszú beszéde alatt felötlött bennem.
  Peniel mélyet sóhajtott, majd lassan közelebb csúszott hozzám a kanapén. Egészen addig míg csak pár centi választotta el testét az enyémtől. Majd tekintetét összefonta az enyémmel és megfogta a kezemet.
*
Olyan volt mint egy áramütés, ami a tenyeremen érkezett be, majd átcikázott a testem minden egyes porcikáján végül a másik tenyeremen távozott. Be kellett csuknom a szemem is mert, igencsak vakító fényjelenséggel járt az egész, s mikor már szemhéjamon keresztül nem észleletem erős világítás, felnyitottam pilláimat.
Nem igazán értettem, hogy mi volt ez, de megnyugtatott a tudat, hogy végül is semmi bajom. Talán csak megcsípett valami.
Kedvenc helyemen, a kastélyunkkal szembeni nagy tó túloldalának partján ültem egy hatalmas platánfa alatt. Vagy akkor jöttem ide, ha egy kis magányra vágytam és egy jó könyv kíséretében elbújtam ide, vagy ha Vele találkoztam. Ezúttal az utóbbi okból kifolyólag jöttem ide.
Mindig pontosan szokott érkezni, s tudtam hogy most sem késik egy percet se, de már türelmetlenül toporogtam. De nem sokáig kellett töprengenem: hamarosan meghallottam halk lépteit, ahogy nyugat felől, a lenyugvó nap utolsó narancssárga szikráinak kíséretében felém közelít.
Már nem bírtam tovább, kezeimmel megemeltem hatalmas abroncsos szoknyám és futásnak eredtem felé, hogy minél hamarabb csökkenjen a köztünk lévő távolság.
Ahogy odaértem, kezeit derekamra téve erős karjaiba kapott, úgy szorítva magához mintha már soha nem akarna elengedni, s párszor körbefordult velem. Annyira boldog voltam, hogy fél év távollét után végre láthatom őt, hogy végre biztonságot nyújtó karjaiban lehetek.
Pár perc ölelkezés után finoman eltartott magától, majd szemeimbe nézett, s egyik kézfejével végigsimított arcomon.
-Annyira hiányoztál... - mondta lágy dallamos hangján, amit már oly rég nem hallhattam.
Válasz helyett úgy döntöttem mással fejezem ki, azt, amit ő is mondott. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy felérjem arcát, majd egy szenvedélyes csókkal illettem ajkait. Minden porcikám belebizsergett a gondolatba, hogy végre kettesben lehetek azzal akit így szeretek, s hogy épp vele váltok csókot.
*
  Hirtelen pattantak ki a szemeim, mintha csak egy hosszú álomból ébredtem volna fel. De nem aludtam el, biztos hogy nem. Ugyanott ültem a kanapén, Peniel-el, aki még mindig a kezemet fogta.
-Ez mi volt? - néztem rá kérdőn, azt várva, hátha ő tudja arra a választ, amint az imént láttam.
-Egy részlet, az egyik korábbi életünkből.

6.rész

 Nem tudom, hogy ilyen helyzetben, mint amibe én kerültem ki mit találna helyes megoldásnak. Talán más sikítozva futásnak eredt volna, vagy nekiront az idegennek és addig üti míg el nem ájul. Bátornak nem mondhatnám magam, nagyon sok mindentől meg tudok ijedni, még apró dolgoktól is, így egyik elképzelést sem bírtam megvalósítani.
 Mindenemmel remegtem. Lábaim odaszögeztek a padlóhoz, mozdulni sem bírtam. Egyetlen egy interakció volt amit így félelemmel teli állapotomban is képes voltam megtenni...pontosabban a testem képes volt megtenni: sírtam.
 Kövér könnycseppjeim hol a szőnyegen értek földet, hol pedig felsőmet áztatták át, sötét foltokat hagyva maguk után a szöveten. A gyomrom megremegett, s tartalma kavarogni kezdett. Éreztem, hogy nemsokára nem csak könnyeim fognak a  szőnyegen landolni.
 Feltevésem hamarosan be is igazolódott, mikor köhögni kezdtem, s köhögésem átment öklendezésbe. Rosszullétem kizökkentett átmeneti "fagyott" állapotomból, s arrébb szaladtam az íróasztalomhoz, kihúztam alóla a kis szemetest. Fölé hajolva hagytam, had távozzon belőlem aminek távoznia kell.
 SungJae a másodperc törtrésze alatt mellettem termett, s mielőtt tehettem volna valamit, kezei hajamért nyúltak és hátrafogták. Nem tudtam mire vélni tettét, de egy idő után leesett, hogy azért csinálta, nehogy összepiszkítsam.
 Pár perc múlva - miután gyomrom teljesen kiürült. - felegyenesedtem.
-Jobban vagy? - kérdezte aggódva.
 Szívesen hozzávágtam volna, hogy "Az előbb hánytam te barom, hogy lennék jól?!" , de nem mertem még megszólalni, hátha újból hányni kezdek, ha kinyitom a szám. Így csak egy óvatos fejrázást ejtettem meg.
-Ne haragudj, azt hiszem miattam vagy rosszul. - hajtotta le bűnbánóan fejét, majd újból rám nézett.
 Azt hittem, hogy mondani akar valamit, de ehelyett csak karjába kapott, s mialatt kettőt pislogtam már az ágyamra is fektetett.
-Ezt miért csináltad? - tettem fel hosszú idő után első kérdésem.
-Mert rosszul vagy. - hangzott az egyszerű válasz. - Ilyenkor jobb feküdni, nem? És különben is mondtam már, hogy meg kell védenem téged.
 Nagyokat pislogva pillantottam rá, s egyszerűen nem bírtam felfogni szavait.
-Ne nézz így rám, mert komolyan elsírom magam! - húzta félmosolyra száját SungJae, majd kisimította arcomból odakeveredett kusza tincseimet. - Nem foglak bántani, a szavamat adom.
 Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt, hogy belül kicsit rendeződjek.
-Arra már rájöttem, hogy bántani nem fogsz. De...de miért vagy itt, mitől kell megvédened?
 A fiú megvakarta tarkóját, s megcsóválta fejét, mint aki nem tudja hogy is válaszoljon.
-Sajnos én ezt nem mondhatom el neked egyenlőre. - válaszolta halkan. - De ne félj, előbb-utóbb megkapod erre a választ.
 Egy pillanatra elméláztam azon amit mondott. Akarom tudni egyáltalán a választ? Az éjszaka során annyi minden történt velem, amire jobb lenne nem is emlékezni. De miért pont én keveredek ilyen helyzetekbe? Ki ez a fiú? Miért kell vigyáznia rám? Mi volt az amit éreztem, mikor a szemébe néztem? És a rejtélyes hangok a fejemben? Mégiscsak akartam a válaszokat.
-Mit kell tennem ahhoz, hogy megtudjam mi történik velem? - néztem a fiúra komoly arckifejezéssel, amit nagyon nehéz volt magamra erőltetnem, mert legszívesebben újra elsírtam volna magam.
 SungJae lehajtotta a fejét és mélyet sóhajtott.
-Ezért meg fog ölni, de mást nem tehetek... - motyogta maga elé, majd hirtelen újból rám kapta tekintetét. - Velem kell jönnöd.
-Hogy mi?! - kerekedtek el a szemeim. - Nem is ismerlek, nem várhatod el hogy veled menjek. Ki tudja, lehet hogy nem is SungJae vagy...talán csak hasonlítasz rá.
 Erre csak hangosan felkacagott.
-Akihez viszlek, őt nagyon is jól ismered...illetve ismerted, valamikor régen.
 Megborzongtam ahogy kijelentő módba tette első mondatát. Miért van egyszerre rossz és jó érzésem a közelében?
-És ki az az illető? - kérdeztem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja elárulni.
-Majd meglátod ha odaérünk! - vigyorodott el.
-Na az kizárt, hogy veled menjek! - fontam össze tiltakozóan mellkasom előtt a karjaimat. - Nem is ismerlek, ráadásul csak úgy bemásztál az ablakomon, megijesztettél és fura dolgokat is mondtál. Így kéne megbíznom benned? Még az is előfordulhat, hogy elrabolsz.
 Az egész helyzet egy szürreális katyvasz volt. És egy ilyen helyzetben ilyen könnyedén tudok beszélgetni egy olyan emberrel akit nem is ismerek?
-Nos, muszáj lesz velem jönnöd. De ha nem jössz úgyis jó, akkor majd viszlek. - mosolygott rám, majd egyik karjával átkarolta felsőtestem, másik kezével átnyúlt lábaim alatt, s újból a karjába kapott, oly könnyedén, mintha csak egy kis tollpihe lennék.
-Hé, eressz el! - kezdtem el azonnal rúg-kapálódzva jelt adni tiltakozásomnak. - Mégis mit képzelsz? Tegyél le!
-Ne mocorogj mert a végén elejtelek! - figyelmeztetett, majd éreztem ahogy karjai magához szorítanak.
-Engedj el! - sikítottam, mire a reakciója az volt, hogy finoman arcom felé hajolt és kitátotta száját. Nem igazán értettem, hogy mire készül, de úgy éreztem semmi jóra ezért még jobban vergődni kezdtem, de hamarosan végtagjaimból kiszállt minden erő, s testem valamiféle nyugodt és zsibbadt állapotba került. Sikításra nyitott ajkaim becsukódtak és az álmosság késztetésre, ami egy pillanat alatt átvette felettem az uralmat, lezárultak szemhéjaim.
***
 Hangokat hallottam. Kissé tompán, de azért jól kivehetően férfi hangokat. De nem egyszerűen beszélgettek, hanem kiabáltak.
 Veszekedés - jött elmém mélyéről az információ.  Vajon kik veszekedhetnek? És hol lehetek?
 Eltelt pár perc mire sikerült egybefüggő gondolatmenetté összefogni zavaros agyhullámaim között kószáló zagyva kérdéseimet. Végiggondoltam, hogy pontosan mi is történhetett velem, aztán eszembe jutott SungJae és azok a félelmetes történések. Valószínűleg elájulhattam, s azért vagyok ilyen ernyed, s ezért is vannak szemeim lecsukva.
 Nem is mertem kinyitni őket, inkább csendben úgy téve, mintha még mindig nem lennék eszméletemnél, próbáltam a hangokból felderíteni a helyzetemet.
 Mivel a veszekedés hangjait jól kivehetően hallottam, arra következtettem, hogy nem lehetnek tőlem messze az illetők. Feküdtem, így kissé nehezebb volt megmondani a helyzetüket, de talán bal felemen állhattak vagy ülhettek.
 Kellemes meleg levegő volt, kocsizajt alig hallottam, kipufogógáz szagát nem éreztem, tehát jól szigetelt helyiségről volt szó. Talán egy kisebb lakás.
-El sem tudod képzelni, hogy ezzel mekkora veszélybe sodortad őt te idióta! - ordított fel az egyik veszekedő.
 Hanghordozásától borsódzni kezdett a hátam. Vajon min dühödhetett fel ennyire? Jobb lesz ha még egy kicsit lehunyva tartom a szemem és hallgatózom.
-Nyugodj le kérlek! A lány rákérdezett, ezért hoztam ide.. - válaszolt egy nyugodt hang, amihez már tudtam arcot társítani: SungJae.
-Rákérdezett? - hallottam újra az előzőt. - És ő kért meg hogy hozd ide?
-Nem. De...
-Semmi de SungJae! Legközelebb csak bújj el szépen a sötétben és tedd a dolgodat amire utasítottalak!
 Pár másodpercre csend állt be, majd valaki megköszörülte a torkát, amitől a pulzusom megemelkedett hisz a közvetlen közelemből hallottam.
-Közbeszólhatnék? - jött egy kérdés.
 A pulzusom egy pillanat alatt visszaugrott a normál értékére, sőt még jobban csökkenni kezdett, s lassan úgy tűnt mintha kezdene leállni a szívverésem. Bár nem tudtam kihez tartozhatott a hang, mégis nagyon jól ismertem. Ez a hang...már többször is megszólalt a fejemben.
 Kíváncsiságom olyannyira eluralkodott rajtam, hogy már nem bírtam tovább lehunyt szemekkel hallgatózni, már látni akartam, hogy mi történik körülöttem.