Úgy éreztem magam, mint egy darab fa, élettelenül és kissé magányosan. Bár sok barátom volt, sosem éreztem az, hogy lenne valaki, aki igazán megértené az érzéseimet, az észjárásomat, a lényemet. HeeJo sem értett meg igazán, de ezt tőle nem is vártam el, amilyen szertelen lány.
Apa ért először haza a délután folyamán, tőle kéredzkedtem el este.
-Valóban szeretnél menni? - kérdezte a vállamra téve kezét. - Nem úgy néz ki, mintha olyan jó hangulatod lenne hozzá.
-Megígértem HeeJo-nak, hogy elmegyek vele. - válaszoltam egy félmosollyal.
-Ebből ítélve, akkor ő jobban viseli a dolgot, mint te. Pedig ő a testvére annak a szerencsétlen fiúnak, az lenne a dolga, hogy mellette üljön a kórházban.
-Ebben igazad van. De JaeMin-t áthelyezték a pszichiátriára, és nem látogatható olyan gyakran. Ő sem tud mit tenni, próbál engem felvidítani. - védtem meg HeeJo-t.
-Értem. De nekem még így is furcsa a viselkedése. - mondta Apa, miközben leült a nappaliban a kanapéra. - Nagyapád?
-Valószínűleg fent van a szobájában. Amíg itthon voltam egy percre sem mozdult ki. Ugye nincs semmi baja? - kérdeztem nyugtalanul.
-Nem tudom. A nagyapa mindig is ilyen volt. Bár csak azóta különcködik így, mióta te megszülettél.
-De miért?
-Nem tudom. - vonta meg vállát Apa. - Amikor kérdeztük róla anyáddal, csak azt mondta, hogy ilyen a természete és kész. Eleinte még kijárkált a szobájából, de most már kezd aggasztani, hogy ki sem dugja az orrát.
Való igaz, én is nagyon aggódtam Nagyapáért. Talán csak tényleg ilyen a természetes, talán csak tényleg zárkózott, de féltettem, hogy valami komoly baja is lehet ebből az elszigeteltségből.
-És mikorra érsz haza? - zökkentett ki Apa hangja gondolkodásomból.
-Nem tudom. Azt hiszem olyan tizenegyig vagy éjfélig tart a buli. De nem hinném, hogy maradni akarok a végéig...
-Rendben. De hazafelé nagyon vigyázzatok magatokra, és kerüljétek a kivilágítatlan helyeket!
Bólintottam, majd felszaladtam a szobámba, hogy készülődjek.
Lezuhanyoztam, megmostam a hajamat és a fogam, majd kiválasztottam a megfelelő ruhát. Régebben ilyenkor mindig izgalom töltött el, hogy kiruccanhatok egy kicsit, de most valahogy untam a dolgot. De ez volt HeeJo kérése, amit megígértem, hogy teljesítek. Bár nem értettem, hogy miért szeretné ennyire, hogy elmenjek...
Anyával már nem találkoztam mire, indulnom kellett. Nem is baj, ő úgyis csak elmondta volna, hogy mire figyeljek majd hazafelé, nehogy ugyanolyan bajba keveredjek, mint ami nemrég történt velem. Ettől tartottam is egy kicsit, de csak nem fog megismétlődni az az eset. Legalábbis remélem...
***
-Azta, milyen csinos valaki! - vigyorodott el HeeJo, mikor meglátott. - Tudtam, hogy neked is csak ennyi hiányzott, hogy bulizz egyet! Gyere! - fogta meg a kezem, majd behúzott a házba.
Az osztálytársam házában voltunk. RooMi-nek ma volt a születésnapja, s hogy ezt megünnepelhesse, óriási partit rendezett. Legalább száz embert meghívott, beleértve az egész osztályunkat. Én ugyan nem igazán ismertem, de a meghívást nem utasíthattam vissza.
Bent már rengetegen voltak. A hatalmas nappalit tánctérré alakították, s a végében felállítottak egy italpultot. Dübörgött a zene a hangszórókból, amik a helyiség négy sarkában voltak elhelyezve, s az egész házat belengte az alkoholszag és cigarettafüst erős keveréke.
HeeJo az italpult felé kormányzott egyet. oda voltak lerakva az ünnepeltnek szánt ajándékok, így az én kis csomagomat is odahelyeztem a már hatalmas kupachoz.
-Két extra erős italt kérünk. Mindegy hogy mit az, csak üssön! - mondta a pult mögött álló srácnak HeeJo. Mikor a két ital kitöltésre került, az egyik poharat felém tolta a másikat pedig kezébe vette. Nem igazán szerettem alkoholt fogyasztani, de az ő kedvéért még ezt az egy poharat legyűrtem.
-Most pedig fogunk magunknak egy pasit! - vigyorgott rám, miután ő is megitta a saját italát, aztán a tánctér felé indult.
Esélyem se volt ellenkezni. Erősen megragadta a kezem és a tömegbe húzott, majd ott elengedett és ő maga továbbment. Magamra hagyott, miszerint én is boldogulok. Akkor meg minek akarta hogy eljöjjek, ha egyedül szeretne mulatni? Ez nevetséges...
Épp ki akartam sétálni a parkettről, mikor valaki elkapta a kezem. Megfordultam, hogy szembekerüljek az illetővel. Meglepődtem, azt hittem, hogy HeeJo lesz az, hogy megakadályozza távozásomat, de tévedtem. Egy ismeretlen fiú állt velem szemben. Amint meglátta arcomat, elvigyorodott.
-Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak, csak szerettem volna bemutatkozni. Azt hiszem te vagy az utolsó ember itt, aki még nem ismer. - mondta továbbra is mosolyogva. - A nevem Moon Junghwa. - nyújtotta felém a kezét.
Pár másodpercig tétováztam, majd egy félszeg mosolykíséretében megfogtam a kinyújtott jobbat és megráztam.
-Az enyém pedig Kang SunHee. - mondtam, majd elengedtem a kezét. - Szóval új vagy?
Nem igazán volt kedvem ismerkedni vagy egyáltalán beszélgetni, de az illem megkívánta, hogy pár szót beszéljek vele, ha már ilyen rendesen bemutatkozott.
-Csak az iskolában. Már nagyon régóta itt élek ebben a városban, csak most úgy jött ki a lépés, hogy iskolát kell váltanom. Ugye nem zavartalak meg?
-Ó, dehogy! A barátnőm épp most hagyott cserben, szóval még jól is jön most a társaság.
-Áh, értem. meghívhatlak valamire? - bökött fejével a pult felé.
-Feltéve, hogy nem valami alkoholféle lesz, mert így is borzasztóan fáj a fejem.
-Mintha csak a gondolataimban olvasnál... - vigyorodott el a fiú. - Én sem bírok már ránézni akár egy sörre se! - mondta nevetve, miközben a pult felé mentünk.
Rendelt nekem egy pohár alkoholmentes koktélt, majd kerestünk a helyiség másik felében két ülőhelyet. ide asztalok voltak helyezve, hogy a pihenni vágyók is találhassanak maguknak egy kissé nyugisabb helyet. Elég sokan voltak itt is, s túlharsogva a zenét beszélgettek, vagy dalolásztak. A legtöbben már jóval többet ittak ahhoz, hogy józanak maradjanak.
-Úgy hallottam több új arc lesz itt a bulin, akik most jöttek az iskolánkba. - említettem meg.
-Igen, nem én vagyok az egyetlen. A többiek is itt vannak a buliban, csak nagyon szétszóródtunk.
-Hányan vagytok? - kérdeztem, miközben belekortyoltam a koktélba
-Öten, legalábbis én ennyi új diákról tudok. Négy fiú és egy lány.
-És mind ismeritek egymást?
-Igen, egy iskolából jöttünk, kivéve a lányt. Őt nem is nagyon ismerjük. És te mióta vagy itt?
-Amióta az eszemet tudom. Itt születtem, ide jártam óvodába itt kezdtem az elsőt is. Egyszóval, mióta élek.
-Említetted, hogy a barátnőddel jöttél. Hogyhogy nem vele lazulsz? - emelte ráma tekintetét Junghwa.
-Ő épp lelépett, hogy fiút fogjon magának. - feleltem megforgatva a szemeimet. - Ott táncol piros-kék felsőben és fehér nadrágban, egy sráccal, látod? - mutattam a táncparkett felé.
-Ó, az a világosbarna hajú lány?
-Igen, ő lenne HeeJo.
-Te is csinálhatnád azt amit ő. - mosolyodott el a fiú. - Nincs kedved táncolni?
Aranyosnak találtam a fiút, de nem igazán volt kedvem az ilyesmihez. Fáradtnak, elfásultnak éreztem magam, még így is, hogy csak ültem és iszogattam.
-Ne haragudj, de nincs túl sok kedvem ma.
-Értem, ne haragudj, ha tolakodó voltam!
-Semmi baj veled! - mosolyogtam rá. - Csak valahogy ma nagyon rossz a hangulatom.
Ahogy a szemébe néztem, valami furcsát fedeztem fel. Tekintete mély volt és sötét, modorához egyáltalán nem illett. Megborzongtam tőle; olyan volt, mintha a gondolataimat próbálná megfejteni pillantásomon keresztül.
Menj el a közeléből, veszélyes!
A már ismerős hang úgy söpört végig a fejemben akár egy jeges szélvihar. Most kezel sem töltött el olyan kellemes érzés, mint amikor legutóbb hallottam ezt a hangot. Sürgető volt, már-már parancsoló.
Hagyd ott őt, siess!
-Ne haragudj, de azt hiszem én inkább hazamegyek. - álltam fel az asztaltól.
-Ne kísérjelek haza? - állt fel a fiú is.
-Nem szükséges. - válaszoltam lehajtott fejjel. Nem mertem belenézni a szemébe, mintha csak attól félnék, hogy belelát a fejembe. - Köszönöm az italt és a társaságot. Szia.
Amíg ki nem értem a házból, próbáltam nyugodt léptekkel előre haladni. Mély levegőt vettem aztán lassan kifújtam, s ezt a légzésformát tettem folyamatossá. Csak nyugalom. Semmi baj nem történt igaz? Hát akkor miért kell ennyire idegesnek lennem?
Az utcára érve már közel sem tudtam ennyire nyugodt lenni. Lábaimat igencsak gyorsan szedtem, majdhogynem futottam Nem érdekelt, hogy egyedül vagyok a sötét, gyér világítású utcán, csak az számított, hogy hazajussak.
Remegtek a végtagjaim, a gyomrom kavargott és szédültem. Olyan volt akárcsak a reggeli rosszullétem. De miért most tör ez rám?
Épp egy sarkon fordultam be, mikor rám tört egy szörnyű érzés. Először azt hittem, hogy csak behallucinálnom, hogy követnek, hogy csak képzelődöm. De nem. Egy sötét alak valóban közeledett felém. Utolérni nem tudott volna, hisz jócskán lemaradt tőlem, de akkor is követett.
Igyekeztem nem elveszíteni a nyugalmamat - mármint azt ami megmaradt belőle - s átsétáltam az utca másik felére. Az alak követett engem. Ott volt bennem a sürgető késztetés, hogy valahogy le kell ráznom.
Hála a jó égnek elértem arra a helyre, ami először eszembe jutott menedékként. Befordultam a két épület közötti zsákutcába, s elsétáltam egészen a végéig, hogy ott elbújjak a sötétben. Csendben a falhoz lapultam, s vártam, hogy az az alak elhaladjon a sikátor előtt, egyenesen folytatva tovább útját.
Nemsokára meg is pillantottam követőm, aki megállt a sikátor előtt.. Hosszú bőrkabátot viselt a nagy meleg ellenére és rendellenesen nagydarab volt. Nagyot nyeltem. Ha rájön, hogy idebújtam, akkor semmi esélyem nincs a menekülésre. Leguggoltam és összehúztam magam, még levegőt sem mertem venni.
Az idegen egyszer körbenézett, majd pár másodpercnyi tétovázás után tovább indult. Vártam pár másodpercet, amíg kellő távolságra került, majd kifújtam a levegőt.
-Hála Istennek! - motyogtam egy mély légvétel után. A szívem úgy zakatolt, mintha körbefutottam volna a fél várost.
-Szervusz kislány. - hallottam a sikátor másik sarkából.
Kezem lábam megremegett a hideg hangtól. Lassan felegyenesedtem, de nem mertem kilépni a sötétből.
-Örülök, hogy végre találkozunk. - szólalt meg újból a hang, ezúttal sokkal közelebbről. A férfi pontosan ott áll előttem. Arcát egyáltalán nem láttam, de érintését hamarosan megéreztem a keze által, ami a torkomra fonódott és lassan, halálosan összezárult, egyre kevesebb utat engedve a tüdőmbe jutó levegőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése