4. rész

 Saját sikítozásomra ébredtem fel. Arcomat könnyeim áztatták, testem olyan forró volt, mintha lázas lennék, gyomrom kavargott és erősen szédültem. Úgy lihegtem, mintha futottam volna. Nem igazán értettem, hogy mi történik velem, csak annyit tudtam, hogy a szobámban feküdtem az ágyamon. És egyedül voltam, teljesen egyedül. Legalábbis pár percig.
 Miután sikerült ülésbe tornáznom magam, meghallottam az ajtónyitódást. Nagypapa jelent meg.
-Mi a baj SunHee? - jött be aggódó arckifejezéssel. - Az előbb hallottam, hogy sikítottál, ráadásul nem is egyszer. Mi történt?
 Leült az ágyam szélére és megfogta remegő kezeimet.
-Jézusom, te forró vagy! - kiáltott fel, majd kézfejét a homlokomhoz érintette. - Neked lázad van! Jól érzed magad?
-Nagypapa...én...
 Nem tudtam mit mondjak neki. Ha elmondom neki az igazat, hogy mi történt, biztosan őrültnek fog nézni. de ő az egyetlen, akire rá merném bízni ezt. Biztosra veszem, hogy nem álmodtam, ami történt, de akkor mégis hogy kerültem ide az ágyamba? Ezt most túl megerőltető lett volna átgondolnom. Túl nagy teher ez számomra, hogy egyedül viseljem el, én nem vagyok ilyen erős.
 Lassan közelebb kúsztam Nagypapához és a karjaiba bújtam.
-Mi történt kincsem?
 Nem tudtam magamban tartani, el kellett mondanom neki.
-Valaki... valaki követett mikor hazafelé jöttem. Aztán elbújtam előle egy sikátorban, és le is ráztam. De volt ott valaki...valaki aki ismert engem. És elkapta a torkom, fojtogatni kezdett... - itt megakadtam. Nem tudtam folytatni, könnyeim újból utat törtek maguknak felszínre hozva rémületemet, amit akkor éreztem. Még mindig éreztem a kezek szorítását a torkomon.
-Semmi baj, itt biztonságban vagy! - mondta nyugtatóan Nagypapa s közben lágyan simogatta hátamat, ami a sírástól meg-megrázkódott. - És mi történt utána, el tudod mondani?
 Bólintottam, majd megtöröltem a szemeimet.
-Itt ébredtem az ágyamban. De én nem álmodtam nagypapa, hinned kell nekem!
-Hiszek neked kincsem.
 Nagyon meglepődtem. Azt hittem, hogy azt mondja, csak álmodtam az egészet, hogy csak egy szörnyű lázálom lehetett, de elhitte amit mondok.
-Azt mondtad, aki ott volt, úgy szólított meg, mintha ismerne. Hogy nézett ki?
-Nem láttam mert sötét volt. De a hangjára emlékszem. Olyan hideg volt...és kegyetlen. Azt mondta, hogy "Örülök, hogy végre találkozhatunk." aztán pedig kinyújtotta a kezét és...
-Nyugodj meg! - csitított tovább. - És aki követett?
-Azt hiszem férfi volt. Elég magas és bőrkabátot viselt.
 Nagyapa szemei elkerekedtek. Kezei abbahagyták hátam simogatását, s az arcomra meredt.
-Eljöttek érted...
-Hogy micsoda? - kérdeztem értetlenül. - Kik jöttek és miért?
 Kérdésemre nem válaszolt. Felugrott ágyamról és fel-alá kezdett járkálni. Arckifejezése ijedt volt és zaklatott.
-Megijesztesz... - suttogtam.
-Ne haragudj, de...most olyan dolog történik veled, amire én magam sem tudom teljes egészében a választ. - ült le mellém újból.
-Akkor mondj annyit, amennyit tudsz. Csak ne titokzatoskodj kérlek... Így is eléggé össze vagyok zavarodva...
 Felsóhajtott és rám emelte a tekintetét. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Lehet hogy egyszerűen közli, hogy kezdődőfélben levő elmebajom van, ami csak most kezdett mutatkozni tizennyolc éves koromra és egyre rosszabb lesz, vagy olyat mondd amitől én nézem majd őt bolondnak.
-Nem is tudom hogy mondjam ezt el neked... - szólalt meg végre pár perc csend után. - Talán nem is fogod először igazán megérteni amit mondani fogok, talán el sem hiszed...
-Nem érdekel Nagyapa! Mondd el kérlek! Hidd el én minden szavadban vakon bízom! - mondtam illetlenül közbevágva, hisz már-már dühített hogy ő mindent tud és csak itt össze-vissza hadovál attól félve hogy én nem hiszek neki.
-Rendben. - fújta ki a levegőt. - Mennyire hiszel a természetfeletti erőkben SunHee?
-Hogy mikben? - pislogtam rá értetlenül. - Ez most hogy jön ide?
-Úgy, hogy amit most el fogok neked mondani, az ilyen témájú. - válaszolta. - Mikor megszülettél, már akkor tudtam, hogy te nem egy átlagos ember vagy. Csak rád kellett néznem és máris tudtam, hogy örökölted a nagymamád képességeit.
-Miféle képességeit? - tettem fel újabb kérdésem.
-Tudod léteznek olyan emberek, akik többek között egyetlen pillantásból meg tudják ítélni a másik ember szándékát, belső énjének mivoltát. Ritkán látomásaik vannak az elkövetkezendő időkről.
-Vagyis a jövőbe látnak?
-Igen. És az egyik legfontosabb a képességeik közül az, hogy meglátják a nem fényben élő lényeket. A gonoszokat, akik nem e világiak, a sötétség teremtményei.
 Egy ki szünetet tartott, hogy fel tudjam dolgozni, amit mondott. Persze ez nem igazán sikerült.
-Pontosan miket?
-Nehéz megnevezni az ilyen lényeket...de a köznyelv úgy nevezi őket, hogy vámpírok.
 Na ennél a pontnál szakadt el a cérna nálam. Nemrég egy buliról tartottam hazafelé, megtámadtak és fojtogattak, aztán sikítozva ébredtem fel a saját ágyamban és a nagyapám itt mesél holmi természetfeletti erőkről meg mesebeli szörnyekről? Ez egyszerűen nevetséges!
-Arra akarsz ezzel célozni, hogy a nagymamának volt ilyen képessége? - kérdeztem hitetlenül.
-Így van. És valószínű, hogy te ezt örökölted. Pontosan olyan Látó leszel, mint amilyen a nagyanyád volt. Bár érzem a hangodon, hogy kételkedsz, sőt mi több el sem hiszed ezt az egészet, én más magyarázatot nem tudok adni.
-És mégis mire alapozod azt, hogy annak ami történik velem, ez az oka?
-Az ilyen lények keresik a látókat, mert el tudják venni tőlük az erejüket és azt a magukévá tudhatják, ha megölik a Látót.
 Megfagyott bennem a vér, ahogy eszembe jutott egy emlékkép arról, ahogy az az idegen fojtogatott. Hát ezért volt? Nem ez lehetetlen, ez hülyeség! Nekem nincs semmilyen különleges képességem és ilyen lények nem léteznek. Ebben az egy dologban megingathatatlan a hitem. De Nagyapa nem adta fel azt, hogy meggyőzzön.
-Mondd csak SunHee, éreztél már olyat, hogy valakire rápillantottál és rögtön rossz érzés fogott el? Mintha azt érezted volna, hogy azonnal meg kell szabadulnod az illetőtől?
 Ezen egy kicsit elgondolkodtam és be is ugrott valami. A bulin megismerkedtem egy Junghwa nevű sráccal, aki meghívott egy italra. Amikor egyszer belenéztem a szemébe elfogott a félelem, szinte a zsigereimben éreztem a gonoszságot, ami azokból a szemekből áradt. Ráadásul egy hang is arra figyelmeztetett, hogy húzzam el a csíkot...
 Nagyapa már az arcomról leolvasta a választ.
-Szóval volt ilyen. Ez csak az bizonyítja drágám, hogy megvan benned a képesség.
-És ez a jövőbe látás? Olyat még sosem tapasztaltam, hogy megláttam volna a jövőt... Erre mit tudnál mondani?
-Egyes képességek a fejlődésedhez köthetőek. Egy bizonyos életkor után valószínű, hogy a jövőbelátást is tapasztalhatod majd.
-Ne haragudj Nagyapa, de ez akkora baromság. - ugrottam fel az ágyamból és odasétáltam az ablakomhoz, ami nyitva volt. Kissé kihajoltam rajta és beleszívtam a friss éjszakai levegőbe.
 Hallottam, ahogy Nagyapa feláll, majd nagyot sóhajt.
-Tudtam, hogy nem hiszed el ezt egykönnyen. Mindenesetre nagyon vigyázz magadra, ha éjszaka kimerészkedsz a házból. Nem szeretném ha elkapnának. - mondta halkan, majd már csak a lépteit hallottam, s végül az ajtó csukódását.
 Felhorkantam. Még hogy Látó, meg vámpírok...jó vicc! Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen őrült a családban. Talán ez az eredménye, ha valaki évekig kuksol a szobájában; kitalál magának mindenféle természetfeletti hülyeséget aztán egyszer csak, mikor kapóra jön elmondja az unokájának. Azt hittem, hogy legalább valami érthető magyarázattal szolgál azokra, amiket elmondtam neki...De nem ő még rátesz egy lapáttal a bajaimra.
 De a szívem legmélyén azért egy nagyon kicsit mégiscsak hittem neki. Magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Valódi bizonyítékaim nem voltak arra, hogy tényleg ilyen képességeim lennének, de egy-két dolog összevágott. Mint például amit arról mondott, hogy egy Látó egyetlen pillantással megmondja a másik emberről, hogy jó-e vagy rossz. Hisz amikor arra a srácra ránéztem, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel.
 Már sajnáltam, hogy ilyen gonoszan beszéltem Nagyapával. Rengeteg kérdésem lett volna, amire meg akartam kapni a választ. Talán nem is arról volt szó, hogy nem hiszek ezekben, hanem inkább féltem hinni bennük. Mert az tény, hogy hátborzongató az amit Nagyapa mesélt.
 Még ha léteznek is Látók, kizárt hogy én az legyek! Talán csak agyamra ment a sok feszültség ami mostanában ért, és ilyen formában jön ki...De nekem nincsenek különleges képességeim.
 Ahogy ezen gondolkodtam és kifelé bámultam az ablakon, elfogott egy különleges érzés, hogy nem vagyok egyedül. Végigfutott a borzongás a hátamon, mikor megpillantottam az utca túloldalán, a rossz utcai lámpa mellett álló alakot. Bár arcát nem láttam, de tudtam, hogy engem nézett.
 Már épp rá akartam kiáltani, hogy "Tűnjön el!" , de ez teljesen felesleges lett volna. Ugyanis a szemem láttára vált köddé.

3. rész

 Az este hamarabb elérkezett, mint ahogy szerettem volna. Semmi kedvem nem volt bulizgatni, főleg a történtek után. Azon nem csodálkoztam, hogy HeeJo szeretné, hogy elmenjek, hisz ő általában jókedvvel próbálta gyógyítani a rosszat, mint ahogy most is. Azt akarta, hogy jobban érezzem magam és ne legyen bűntudatom. De ezzel nehéz feladatot vállalt be.
 Úgy éreztem magam, mint egy darab fa, élettelenül és kissé magányosan. Bár sok barátom volt, sosem éreztem az, hogy lenne valaki, aki igazán megértené az érzéseimet, az észjárásomat, a lényemet. HeeJo sem értett meg igazán, de ezt tőle nem is vártam el, amilyen szertelen lány.
 Apa ért először haza a délután folyamán, tőle kéredzkedtem el este.
-Valóban szeretnél menni? - kérdezte a vállamra téve kezét. - Nem úgy néz ki, mintha olyan jó hangulatod lenne hozzá.
-Megígértem HeeJo-nak, hogy elmegyek vele. - válaszoltam egy félmosollyal.
-Ebből ítélve, akkor ő jobban viseli a dolgot, mint te. Pedig ő a testvére annak a szerencsétlen fiúnak, az lenne a dolga, hogy mellette üljön a kórházban.
-Ebben igazad van. De JaeMin-t áthelyezték a pszichiátriára, és nem látogatható olyan gyakran. Ő sem tud mit tenni, próbál engem felvidítani. - védtem meg HeeJo-t.
-Értem. De nekem még így is furcsa a viselkedése. - mondta Apa, miközben leült a nappaliban a kanapéra. - Nagyapád?
-Valószínűleg fent van a szobájában. Amíg itthon voltam egy percre sem mozdult ki. Ugye nincs semmi baja? - kérdeztem nyugtalanul.
-Nem tudom. A nagyapa mindig is ilyen volt. Bár csak azóta különcködik így, mióta te megszülettél.
-De miért?
-Nem tudom. - vonta meg vállát Apa. - Amikor kérdeztük róla anyáddal, csak azt mondta, hogy ilyen a természete és kész. Eleinte még kijárkált a szobájából, de most már kezd aggasztani, hogy ki sem dugja az orrát.
 Való igaz, én is nagyon aggódtam Nagyapáért. Talán csak tényleg ilyen a természetes, talán csak tényleg zárkózott, de féltettem, hogy valami komoly baja is lehet ebből az elszigeteltségből.
-És mikorra érsz haza? - zökkentett ki Apa hangja gondolkodásomból.
-Nem tudom. Azt hiszem olyan tizenegyig vagy éjfélig tart a buli. De nem hinném, hogy maradni akarok a végéig...
-Rendben. De hazafelé nagyon vigyázzatok magatokra, és kerüljétek a kivilágítatlan helyeket!
 Bólintottam, majd felszaladtam a szobámba, hogy készülődjek.
 Lezuhanyoztam, megmostam a hajamat és a fogam, majd kiválasztottam a megfelelő ruhát. Régebben ilyenkor mindig izgalom töltött el, hogy kiruccanhatok egy kicsit, de most valahogy untam a dolgot. De ez volt HeeJo kérése, amit megígértem, hogy teljesítek. Bár nem értettem, hogy miért szeretné ennyire, hogy elmenjek...
 Anyával már nem találkoztam mire, indulnom kellett. Nem is baj, ő úgyis csak elmondta volna, hogy mire figyeljek majd hazafelé, nehogy ugyanolyan bajba keveredjek, mint ami nemrég történt velem. Ettől tartottam is egy kicsit, de csak nem fog megismétlődni az az eset. Legalábbis remélem...
***
-Azta, milyen csinos valaki! - vigyorodott el HeeJo, mikor meglátott. - Tudtam, hogy neked is csak ennyi hiányzott, hogy bulizz egyet! Gyere! - fogta meg a kezem, majd behúzott a házba.
 Az osztálytársam házában voltunk. RooMi-nek ma volt a születésnapja, s hogy ezt megünnepelhesse, óriási partit rendezett. Legalább száz embert meghívott, beleértve az egész osztályunkat. Én ugyan nem igazán ismertem, de a meghívást nem utasíthattam vissza.
 Bent már rengetegen voltak. A hatalmas nappalit tánctérré alakították, s a végében felállítottak egy italpultot. Dübörgött a zene a hangszórókból, amik a helyiség négy sarkában voltak elhelyezve, s az egész házat belengte az alkoholszag és cigarettafüst erős keveréke.
 HeeJo az italpult felé kormányzott egyet. oda voltak lerakva az ünnepeltnek szánt ajándékok, így az én kis csomagomat is odahelyeztem a már hatalmas kupachoz.
-Két extra erős italt kérünk. Mindegy hogy mit az, csak üssön! - mondta a pult mögött álló srácnak HeeJo. Mikor a két ital kitöltésre került, az egyik poharat felém tolta a másikat pedig kezébe vette. Nem igazán szerettem alkoholt fogyasztani, de az ő kedvéért még ezt az egy poharat legyűrtem.
-Most pedig fogunk magunknak egy pasit! - vigyorgott rám, miután ő is megitta a saját italát, aztán a  tánctér felé indult.
 Esélyem se volt ellenkezni. Erősen megragadta a kezem és a tömegbe húzott, majd ott elengedett és ő maga továbbment. Magamra hagyott, miszerint én is boldogulok. Akkor meg minek akarta hogy eljöjjek, ha egyedül szeretne mulatni? Ez nevetséges...
 Épp ki akartam sétálni a parkettről, mikor valaki elkapta a kezem. Megfordultam, hogy szembekerüljek az illetővel. Meglepődtem, azt hittem, hogy HeeJo lesz az, hogy megakadályozza távozásomat, de tévedtem. Egy ismeretlen fiú állt velem szemben. Amint meglátta arcomat, elvigyorodott.
-Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak, csak szerettem volna bemutatkozni. Azt hiszem te vagy az utolsó ember itt, aki még nem ismer. - mondta továbbra is mosolyogva. - A nevem Moon Junghwa. - nyújtotta felém a kezét.
 Pár másodpercig tétováztam, majd egy félszeg mosolykíséretében megfogtam a kinyújtott jobbat és megráztam.
-Az enyém pedig Kang SunHee. - mondtam, majd elengedtem a kezét. - Szóval új vagy?
 Nem igazán volt kedvem ismerkedni vagy egyáltalán beszélgetni, de az illem megkívánta, hogy pár szót beszéljek vele, ha már ilyen rendesen bemutatkozott.
-Csak az iskolában. Már nagyon régóta itt élek ebben a városban, csak most úgy jött ki a lépés, hogy iskolát kell váltanom. Ugye nem zavartalak meg?
-Ó, dehogy! A barátnőm épp most hagyott cserben, szóval még jól is jön most a társaság.
-Áh, értem. meghívhatlak valamire? - bökött fejével a pult felé.
-Feltéve, hogy nem valami alkoholféle lesz, mert így is borzasztóan fáj a fejem.
-Mintha csak a gondolataimban olvasnál... - vigyorodott el a fiú. - Én sem bírok már ránézni akár egy sörre se! - mondta nevetve, miközben a pult felé mentünk.
 Rendelt nekem egy pohár alkoholmentes koktélt, majd kerestünk a helyiség másik felében két ülőhelyet. ide asztalok voltak helyezve, hogy a pihenni vágyók is találhassanak maguknak egy kissé nyugisabb helyet. Elég sokan voltak itt is, s túlharsogva a zenét beszélgettek, vagy dalolásztak. A legtöbben már jóval többet ittak ahhoz, hogy józanak maradjanak.
-Úgy hallottam több új arc lesz itt a bulin, akik most jöttek az iskolánkba. - említettem meg.
-Igen, nem én vagyok az egyetlen. A többiek is itt vannak a buliban, csak nagyon szétszóródtunk.
-Hányan vagytok? - kérdeztem, miközben belekortyoltam a koktélba
-Öten, legalábbis én ennyi új diákról tudok. Négy fiú és egy lány.
-És mind ismeritek egymást?
-Igen, egy iskolából jöttünk, kivéve a lányt. Őt nem is nagyon ismerjük. És te mióta vagy itt?
-Amióta az eszemet tudom. Itt születtem, ide jártam óvodába itt kezdtem az elsőt is. Egyszóval, mióta élek.
-Említetted, hogy a barátnőddel jöttél. Hogyhogy nem vele lazulsz? - emelte ráma tekintetét Junghwa.
-Ő épp lelépett, hogy fiút fogjon magának. - feleltem megforgatva a szemeimet. - Ott táncol piros-kék felsőben és fehér nadrágban, egy sráccal, látod? - mutattam a táncparkett felé.
-Ó, az a világosbarna hajú lány?
-Igen, ő lenne HeeJo.
-Te is csinálhatnád azt amit ő. - mosolyodott el a fiú. - Nincs kedved táncolni?
 Aranyosnak találtam a fiút, de nem igazán volt kedvem az ilyesmihez. Fáradtnak, elfásultnak éreztem magam, még így is, hogy csak ültem és iszogattam.
-Ne haragudj, de nincs túl sok kedvem ma.
-Értem, ne haragudj, ha tolakodó voltam!
-Semmi baj veled! - mosolyogtam rá. - Csak valahogy ma nagyon rossz a hangulatom.
 Ahogy a szemébe néztem, valami furcsát fedeztem fel. Tekintete mély volt és sötét, modorához egyáltalán nem illett. Megborzongtam tőle; olyan volt, mintha a gondolataimat próbálná megfejteni pillantásomon keresztül.

Menj el a közeléből, veszélyes!
A már ismerős hang úgy söpört végig a fejemben akár egy jeges szélvihar. Most kezel sem töltött el olyan kellemes érzés, mint amikor legutóbb hallottam ezt a hangot. Sürgető volt, már-már parancsoló.
Hagyd ott őt, siess!

-Ne haragudj, de azt hiszem én inkább hazamegyek. - álltam fel az asztaltól.
-Ne kísérjelek haza? - állt fel a fiú is.
-Nem szükséges. - válaszoltam lehajtott fejjel. Nem mertem belenézni a szemébe, mintha csak attól félnék, hogy belelát a fejembe. - Köszönöm az italt és a társaságot. Szia.
 Amíg ki nem értem a házból, próbáltam nyugodt léptekkel előre haladni. Mély levegőt vettem aztán lassan kifújtam, s ezt a légzésformát tettem folyamatossá. Csak nyugalom. Semmi baj nem történt igaz? Hát akkor miért kell ennyire idegesnek lennem?
 Az utcára érve már közel sem tudtam ennyire nyugodt lenni. Lábaimat igencsak gyorsan szedtem, majdhogynem futottam Nem érdekelt, hogy egyedül vagyok a sötét, gyér világítású utcán, csak az számított, hogy hazajussak.
 Remegtek a végtagjaim, a gyomrom kavargott és szédültem. Olyan volt akárcsak a reggeli rosszullétem. De miért most tör ez rám?
 Épp egy sarkon fordultam be, mikor rám tört egy szörnyű érzés. Először azt hittem, hogy csak behallucinálnom, hogy követnek, hogy csak képzelődöm. De nem. Egy sötét alak valóban közeledett felém. Utolérni nem tudott volna, hisz jócskán lemaradt tőlem, de akkor is követett.
 Igyekeztem nem elveszíteni a nyugalmamat - mármint azt ami megmaradt belőle - s átsétáltam az utca másik felére. Az alak követett engem. Ott volt bennem a sürgető késztetés, hogy valahogy le kell ráznom.
 Hála a jó égnek elértem arra a helyre, ami először eszembe jutott menedékként. Befordultam a két épület közötti zsákutcába, s elsétáltam egészen a végéig, hogy ott elbújjak a sötétben. Csendben a falhoz lapultam, s vártam, hogy az az alak elhaladjon a sikátor előtt, egyenesen folytatva tovább útját.
 Nemsokára meg is pillantottam követőm, aki megállt a sikátor előtt.. Hosszú bőrkabátot viselt a nagy meleg ellenére és rendellenesen nagydarab volt. Nagyot nyeltem. Ha rájön, hogy idebújtam, akkor semmi esélyem nincs a menekülésre. Leguggoltam és összehúztam magam, még levegőt sem mertem venni.
 Az idegen egyszer körbenézett, majd pár másodpercnyi tétovázás után tovább indult. Vártam pár másodpercet, amíg kellő távolságra került, majd kifújtam a levegőt.
-Hála Istennek! - motyogtam egy mély légvétel után. A szívem úgy zakatolt, mintha körbefutottam volna a fél várost.
-Szervusz kislány. - hallottam a sikátor másik sarkából.
 Kezem lábam megremegett a hideg hangtól. Lassan felegyenesedtem, de nem mertem kilépni a sötétből.
-Örülök, hogy végre találkozunk. - szólalt meg újból a hang, ezúttal sokkal közelebbről. A férfi pontosan ott áll előttem. Arcát egyáltalán nem láttam, de érintését hamarosan megéreztem a keze által, ami a torkomra fonódott és lassan, halálosan összezárult, egyre kevesebb utat engedve a tüdőmbe jutó levegőnek.

2. rész

 Óriásit ásítottam, miközben kezeimet a fejem fölé emelve jól kinyújtózkodtam. Kipihentnek és frissnek éreztem magam. Furcsa, már nagyon régóta nem aludtam ilyen jól...
 Ülő helyzetbe tornáztam magam, majd ledobtam magamról a takarót és felkeltem az ágyból. Sosem szoktam rögtön ébredés után felkelni, de ez a reggel valahogy más volt. Végül is szombat van, és a szombatot mindenki szereti. Talán én is a hétvége miatt éreztem ilyen jól magam.
 Az ablakomhoz sétáltam, hogy kinyissam. Mélyen szívtam magamba a friss nyári levegőt, s a tiszta oxigén felpezsdítette a véremet. Mindig is szerettem a nyarat, hisz ez az időszak az iskola végét jelentette. No meg a jó időt, a barátokat és szabadságot.
 Miután kellőképpen kilevegőztem magam az íróasztalomhoz léptem és felemeltem róla a fésűm. Ekkor érdekes dolgot fedeztem fel. A történelemkönyvem - pontosan ugyanaz, amiből tegnap tanultam - ott hevert az asztalom tárva nyitva. Nem értettem, hogy mit keresett ott, hisz tisztán emlékeztem, hogy este a helyére tettem. De akkor hogy került ide?
 Megvontam a vállam, lévén biztos csak akartam a helyére tenni, de ott maradt. Már nyúltam érte, hogy most tényleg a polcra helyezzem, de amint hozzáértem a lapjaihoz, beugrott valami. Olyan volt, mint az áramütés, vagy mint amikor csatornát vált az ember a tévén és más képet lát. Én most az álmomat láttam gondolatban, akár egy filmet, de olyan tisztán és élesen, mintha most ebben a pillanatban történne meg.
 Egy középmagas férfi ült az ágyam végében és engem bámult, miközben én aludtam. Csak csendesen nézett engem, s úgy vettem észre, hogy ajkai mosolyra húzódnak. Arcából nem sokat láttam, épp csak annyit, ami a háta mögött lévő ablakból beszűrődő fény megvilágított. Ez csak egy sziluett volt, de így is meg lehetett állapítani, hogy nem lehet túl idős. És határozottan mosolygott.
 Aztán egyszer csak gondolt egyet, és óvatosan felállt az ágyamról, vigyázva nehogy felébredjek. Az íróasztalomhoz sétált, s közben körbenézett a szobámban. Tekintete végül az asztal fölötti polcon állt meg. Ujjait sorban végighúzta a katonás sorban lévő könyvek gerincén, de a végén megállt, s az egyetlen egy rendetlenül ott heverő vaskos könyv,et emelte le onnan. Végigsimított rajta, majd kinyitotta és lapozgatni kezdett. Ekkor mocorogni kezdtem, mire a férfi ijedten letette az asztalra a könyvet és pár lépést hátrált a nyitott ablak felé, végül úgy ahogy volt háttal kivetette rajta magát.
 Különös egy álom...Sőt, már-már ijesztő. És az a legrosszabb, hogy annyira valóságosnak tűnt az egész. Bár az ablak csukva volt, mikor reggel felkeltem, nem úgy mint álmomban, de az a bizonyos nyitott könyv az asztalon azt sugallta, hogy ezt nem csak álmodtam.
 Nem ez butaság - ráztam meg a fejem, majd becsuktam a könyvet és a polcra tettem. Újra a kezembe vettem a fésűm, s nekiláttam gubancos hajam kifésülésének. Szerettem, hogy ilyen hosszú, fekete hajam van, de gyűlöltem fésülködni. Ráadásul magamnak sosem tudtam rendesen megcsinálni a frizurám és rengeteg hajat téptem ki egyetlen fésülködésnél. Ezt mindig anyára bíztam, de tudtam, hogy ma nem lesz itthon, mert az öcsémmel korán reggel elindultak vásárolgatni.
 Miután kész lettem a hajammal - amit épp csak kifésültem és kiengedve hagytam - , nekiláttam a ruhaválasztásnak. Ez rendkívül gyorsan ment; egy sötétkék csőfarmer, egy citromsárga ujjatlan pólóval. Hétvégén sosem szerettem flancosan öltözni, inkább kényelmes holmikat választottam. Hamar magamra kaptam őket, majd következő lépésként az ágyamat tettem rendbe. Végignéztem a szobámon; tökéletes rend honolt az összes szegletében. Így szerettem, a kupit pedig egyenesen ki nem állhattam.
 Pár perc múlva már a konyhában kutattam valami reggeli után. Nem sok mindent találtam a hűtőben, így a konyhaszekrényekhez fordultam. Csokis keksz, méz, néhány zsemle, egy müzliszelet. Bár nem szerettem édeset enni reggelire, most mégis a müzliszeletért nyúltam.
 Leültem a konyhapulthoz, kihúztam zsebemből a telefonom és bejelentkeztem Twitter-re, hátha akad valami újdonság, s közben majszolgattam a müzliszeletemet.
 Csaknem elestem a székkel együtt, akkorát ugrottam ijedtemben, mikor megcsörrent a kezemben lévő telefon, amit el is dobtam kezemből. Hála istennek a kis ketyere csak a konyhapulton landolt és nem lett semmi baja, s ugyanúgy csörgött tovább. Kezembe vettem, s a kijelzőjére pillantottam. A barátnőm hívott. Ezt furcsának találtam, hisz még csak kilenc óra múlt, de ő már telefonál nekem, amikor köztudott, hogy ő minimum délig alszik hétvégén.
 Megnyomtam a 'Hívás fogadása' gombot és a fülemhez emeltem a telefont.
-Szép jó reggelt! Hogyhogy nem alszol? - köszöntöttem magamban mosolyogva.
-Én aludni? Hogy is tudnék ilyen helyzetben aludni? - kérdezett vissza feldúlt hangon.
-Miért, mi történt? - kérdeztem megrémülve. A hanghordozása egyenesen rám hozta a frászt.
-Hát...hát te még nem hallottál róla? Ezzel van tele a tévé, a rádió még az újságok is...
-De mivel?
 Tisztán hallottam a telefonban, ahogy HeeJo mély levegőt vesz.
-Tegnap éjjel összeverték a testvérem... - mondta nagyot nyelve.
 Ahogy ezt elmondta, még a vér is megfagyott az ereimben. Tegnap este tőlem indult haza JaeMin.
-És...hogy van? Nagyon megsérült?
 Hiába úgy váltunk el ahogy, mégis most előtört belőlem az aggódás.
-Két bordája megrepedt és eltört az orra...és teli van horzsolásokkal meg kék-zöld foltokkal. - felelte remegő hangon HeeJo. - Alig élt, mikor megtalálták.
 Ó Istenem! Hogy engedhettem el csak úgy olyan állapotban? Hisz teljesen be volt állva, tudnom kellet volna, hogy nem szabad hagynom elmenni!
-És most kórházban van? - nyögtem ki pár másodperc után az egyetlen kérdést ami eszembe jutott.
-Igen, de nincs látogatható állapotban.
-Ennyire rossz a helyzet? - sápadtam el.
-Nem a sérülésekkel van a baj, azokat már ellátták. Csak...ha meg akarod látogatni, akkor a pszichiátrián keresd. De én azt hittem, hogy te már tudsz erről az esetről...
 Nem bírtam megszólalni, egyszerűen egy hang nem jött ki a torkomon. Mit keres JaeMin a pszichiátrián? Ennyire megviselte volna a verekedés? Vagy megzavarodott az italtól és a drogtól? Te jó ég, hogy lehettem ilyen felelőtlen...
-Itt vagy még SunHee? - kérdezte HeeJo kissé aggódva. - Hahó!
-Igen csak...annyira... - makogtam, de nem tudtam értelmes mondatot összerakni szavaimból.
-Figyelj! Emiatt ne érezd rosszul magad! JaeMin egy barom, nagyon is jól tudta, hogy mit csinál, ezért te ne hibáztasd magad. Neked semmi közöd a történtekhez, rendben?
 Ezt szerettem HeeJo-ban, hogy mindig olyan őszinte és egyenes. Sosem beszélne ki senkit a háta mögött, ha valami szúrja a szemét, azt inkább az illető szemébe mondja. És nagyon hamar át tud látni bármilyen helyzetet, ez az egyik legjobb tulajdonsága.
-Rendben... - válaszoltam pár másodperc csend után.
-Ez nem volt igazán meggyőző válasz... Tényleg ne bánkódj! Én a testvére vagyok, nekem lenne a dolgom aggódnom érte, de szerintem meg is érdemelte amilyen hülye.
 Ezen felkuncogtam, de a bűntudatom nem múlt el.
-Azért mégiscsak sajnálom. Elég csúnyán váltunk el egymástól, ráadásul nem volt olyan állapotban, hogy hazaengedhessem egyedül...
-Ezt majd megbeszéljük, ha odaértem, oké? Tíz perc és ott vagyok.
 Időm se volt ellenkezni, HeeJo elköszönt és letette a telefont. Egy darabig nem tudtam mire gondolni, nem tudtam, hogy egyáltalán mit is kéne most csinálnom. Aztán lassan belegondoltam ebbe az ügybe.
 Számtalan kérdés tódult az agyamba, de csak néhányra tudtam választ adni, a legtöbbjük megválaszolatlan maradt. És zavartak ezek a kérdések, nagyon is. Túlcsordultak tőle a gondolataim, még a fejem is megfájdult. Mintha csak figyelmeztetni akarna a testem, hogy ne foglalkozzak velük, hogy ne keressek rájuk válaszokat. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, de a fejfájás csak nem csillapodott. Ráadásként keveredett szédüléssel és valami megmagyarázhatatlan érzéssel. Kirázott a hideg, libabőrös lett a karom.
 Homlokomat a hűvös konyhapultnak nyomtam és vártam, hogy elmúljon a lüktető fájdalom. Kizártam az égető kérdéseket és másra összpontosítottam. Lehunytam a szemem, s ekkor felvillant egy kép. Igaz csak egy fél másodpercre, de ennyi bőven elég volt, hogy megjegyezzem. Mondhatni beleégett a memóriámba. Egy fiú volt az, sötét hajú, de az arcát nem láttam, mert azt tenyereibe temette. Olyan volt, mintha sírna.
 Felemeltem a fejem és megráztam. Furcsa álmaim vannak, hangokat hallok a fejemben aztán meg látomásom van... Kezdek tényleg becsavarodni.
 A rosszullét végül elmúlt pont olyan hamar, mint ahogy jött. Legalább ennyi örömöm volt a mai reggelen. Lassan feltápászkodtam és kidobtam a müzliszelet csomagolását. Ekkor kopogtattak az ajtón. Elképesztő, hogy HeeJo ilyen hamar ideért.
 Kimentem ez előszobába és ajtót nyitottam neki. Szokásosan óriási mosoly terült el az arcán és a nyakamba ugrott. Ez elég bizarrnak tűnt azok után, hogy mi történt a testvérével. De tőle elfogadtam, mert mindig is furcsa lány volt.
-Már a telefonon keresztül is meg tudtam volna mondani, hogy milyen nyúzott vagy. Nem tévedtem sokat, maximum annyit hogy a szemed nem karikás. - mondta vigyorogva, miután elengedett.
-Gyere csak be! - invitáltam de tiltakozóan megrázta a fejét és megfogta a kezemet.
-Inkább sétáljunk egyet! - húzott ki az ajtón.
Nagyjából tíz perc múlva már a belváros utcáit róttuk. Töviről hegyire elmondta, hogy pontosan mi történt Jaemin-nel, s hogy mennyire meg volt rémülve a fiú, mikor rátaláltak az utcán.
-Azt mondogatta, hogy "Ne jöjjön a közelembe...tartsátok tőlem távol a lányt!". Hátborzongató volt. - mesélte HeeJo.
-Milyen lányról beszélhetett?
-Lövésem sincs. De azért remélem, hogy nem kattant be teljesen. Megérdemelte a verést amilyen nagy bunkó, de azért azt nem kívánom neki, hogy megőrüljön. Az a félelem, amit a szemében lehetett látni, mikor behozták a kórházba, kicsit sem volt tréfa. De váltsunk témát inkább! - mosolyodott el. - Jössz este bulizni RooMi-ékhoz?
-Hát nem is tudom... - feleltem pár másodpercnyi csend után. - Nem hiszem, hogy ezek után jól tudnám érezni magam egy jó ideig.
-Ne butáskodj már SunHee! Szerintem jót tenne neked is, ha egy kicsit kikapcsolódnál. Gyere el! Legalább az én kedvemért... - nézett rám kérlelő pillantással. - Jön egy két új arc is, muszáj lesz megismerkednünk velük!
-Talán...
-Akkor ezt megbeszéltük! - vigyorodott el elégedetten.
 Két óra sétálgatás után hazafelé vettük az irányt. HeeJo házánál külön váltunk, miután barátnőm megígértette velem, hogy eljövök este az osztálytársam születésnapi bulijára. Azután én is hazasétáltam.
Útközben kétszer is rám tört a rosszullét, ami pontosan olyan volt, mint reggel, amikor a konyhában ültem. Nem értettem, hogy miért van ez, hisz nem ettem semmi romlottat, nem is ettem túl magamat és ebben az évben még egyszer sem voltam beteg. Pont a nyár közepén lenne vírusfertőzésem? Reméltem, hogy csak erről van szó. De az érzés, hogy ez valaminek az előjele, hogy ez egy figyelmeztetés, nem hagyott nyugodni.

1. rész

~Hajnali három óra tíz perc. A rendőrség telefonos bejelentést kapott egy utcai támadásról a belvárosban. Az áldozat egy fiatal tinédzserlány. Szerencsére néhány horzsoláson kívül - amit a menekülés közben szerzett - nem esett nagyobb baja. Támadója arcát a sötétben nem tudta azonosítani,  mégis hátborzongatónak találta az illetőt. Azt sem érti, hogy miért támadta meg őt, de bizonyos benne, hogy megmenekülése nem saját magán múlott. A támadója engedte el.~

 Azóta a nap óta sok álmatlan éjszakám volt. Nem is tudom, hogy miért, hisz már több mint két hete történt ez velem. De még mindig felkavaró volt ezt az újságcikket olvasni. De miért is tettem el ezt az újságot? A választ magam sem tudtam. Talán vissza akartam emlékezni a támadás pillanatára, hogy kiderítsem ki volt a támadóm. Láttam az arcát, de nem tudtam felidézni valami oknál fogva.
 Sóhajtva tettem vissza a polcomra az újságot, majd a tankönyveimért nyúltam. Már megint elterelődött a tanulásról a figyelmem, ami már hetek óta így ment. Nem hiába, hisz ha az ember szerelmes, akkor másfelé járnak a gondolatai. Ezzel én sem voltam másképp.
 Anyám nem igazán örült a hírnek, mikor két hónapja tudattam vele, hogy barátom van. Ő előre megjósolta, hogy majd nem fogok tudni a tanulásra koncentrálni és romlani fognak a jegyeim. Be kell vallanom, ez így is lett. Soha nem álltam még bukásra semmiből sem, mindig jeles tanuló voltam, most pedig hat tantárgyból fogok bukni. De egyszerűen képtelen voltam tanulni. Ráadásul ez a támadásos dolog is...
 Kinyitottam a polcról levett történelemkönyvet, az asztalra helyeztem és elé ültem, hogy belevethessem magam a második világháború utáni gazdasági viszonyok rejtelmeibe. Mindig is ez volt a kedvenc tantárgyam, de most ebből is bukásra álltam.
 Csak pár mondatot olvastam belőle, mikor valaki kopogtatott az ajtómon.
-Nyitva van! - kiáltottam fel sem nézve a könyvből.
-Látogatód jött. - hallottam anya hangját, ahogy benyitott. Azonnal odakaptam a tekintetem. Az ajtóból az én szépséges lovagom mosolygott vissza rám.
-JaeMin! - ugrottam fel íróasztalomtól és egyenesen a fiú karjába ugrottam. Jól esett ahogy erős karjait körém fonja és szorosan magához húz.
-Ennyire hiányoztam? - tartott el kissé magától, hogy szemembe nézhessen.
-Hogy tehetsz fel ilyen kérdést? - nevettem fel. - Hát persze, hogy hiányoztál!
-Pedig csak két napig nem láttál. - mosolyodott el, majd állam hoz nyúlt, s közelebb húzva finom csókot nyomott ajkaimra. Már emeltem is a karjaimat, hogy vállára tehessem és még közelebb húzhassam magamhoz, de megszakította a csókot. Nem értettem miért csinálta.
-Hogy beindult itt valaki! - nevetett fel.
-Miért, nem szabad? - vigyorodtam el pimaszul. - Mondtam hogy hiányoztál...
-De ne most. Nem vagyunk épp egyedül... És ne húzd el így a szád! - csippentett bele játékosan a vállamba. - Lesz még bőven alkalmunk!
-Rendben... - sóhajtottam nagyot. - De szavad ne feledd!
 Odahúztam még egy széket az íróasztalom elé, s mindketten leültünk.
-Ó, szóval tanultál...-mutatott JaeMin a nyitott törikönyvre.
-És még tanulok is. - javítottam ki. - Muszáj, mert bukásra állok belőle.
-Bukásra? - kérdezte meglepődve. - Nem úgy ismertelek, mint rossz tanulót. Hogy sikerült így lerontani a történelem jegyed?
-Hát...Igazából nem csak a történelmet. Ezenkívül még öt tárgyból állok bukásra. - vallottam be, mire JaeMin szemei elkerekedtek.
-És ezt hogy csináltad?
 Na erre mit kellett volna felelnem? Nem mondhattam el neki, hogy miatta nem foglalkoztam a tanulással. Végül is az én hibám volt, hogy rá sem néztem a tankönyvekre, hanem róla álmodoztam. De részben miatta volt ugyanis, ő hurcolt randevúról randevúra. Ő akarta állandóan, hogy kettesben legyünk, így nem sok időm maradt másra.
-Tudod, eléggé lusta vagyok a tanuláshoz mostanában. - feleltem, bár ez csak féligazság volt.
-Hát tessék feltúrbózni magad! Nem szeretném, ha osztályt kellene ismételned!
-Értettem főnök! - vigyorodtam el.
-Helyes! Szeretem, ha azt teszed amit mondok. - mosolyodott el ő is, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta a karom és ölébe húzott. Egyik kezét a derekamra helyezte, másikat pedig a combomra csúsztatta. Lassan közeledett arcom felé, hogy megcsókoljon, de elrántottam a fejem.
-Hú, de be van it valaki indulva! - nevettem rá, s visszahajoltam, hogy én csókolhassam meg. Eddig nem vettem észre, de alkohol íze volt a szájának. Csodálkoztam ezen, hisz még sosem láttam őt inni. De határozottan éreztem a csók után a whisky ízét a számban.
-Te ittál? - kérdeztem tőle elkomolyodva.
-Csak egy kicsit. Néhány haverommal a parkban lógtunk és hoztak pár üveg piát. Iszogattunk és beszélgettünk, ennyi az egész. Ja és hoztak még valamit, amiből neked is hagytam. - mondtam, majd farmerja zsebébe nyúlt és kutatni kedett valami után. Néhány másodperc múlva kihúzta zsebéből a kezét, és nyitott tenyerén egy kis fehér tablettát nyújtott felém. Elképedve néztem rá.
-Ez ugye nem az, amire gondolok? - néztem szemébe, majd vissza a kis tablettára.
-Nyugi, ez még csak egy kis semmiség. Ha beveszed felpörget pár  órára, ennyi az egész. - tolta közelebb a tenyerét.
-Vidd azt innen, látni sem akarom! - ugrottam fel az öléből.
-Hé, ettől nem lesz semmi bajod! Nyugodtan beveheted! Én már kipróbáltam, ráadásul nem is egyet vettem be. Garantálom, hogy nem lesz bajod!
-Nem is egyet? - fordultam meg dühösen. - Függő akarsz lenni? Mégis hányat vettél be ma?
-Csak négyet.
-Négyet?! Te jó ég...hogy tehetted ezt? Többet hallani sem akarok arról, hogy ilyet csinálsz!
-Ne már SunHee! Mindenki ezt csinálja, neked is kéne próbálnod!
-Nem, nem fogom! És neked sem kéne ilyeneket szedned! - mondtam már majdhogynem kiabálva. - És jobban teszed, ha ide addig nem jössz, amíg le nem mondasz ezekről.
 Pár másodperces csend telepedett ránk.
-Hát jó. - pattant fel JaeMin, és az ajtómhoz lépett. - Nekem nem kellenek ilyen rinyálós kurvák. - mondta rám nézve, majd kiment és becsapta maga mögött az ajtót.
 Megdermedtem, mozdulni sem bírtam. Jól hallottam, hogy mit mondott? Szóhoz sem jutottam. Ott álltam a szobám mint egy idióta.
 A csalódás viszont csak pár óráig tartott. Azt hittem össze fogok törni, hogy órákig zokogni fogok az ágyamra borulva, de semmi ilyen nem történt. Csak ültem az íróasztalom előtt és az egyik falat bámultam azon gondolkodva, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. Rá kellett jönnöm, hogy igen, nagyon is. Ha egyetlen könnycseppet sem hullattam utána, akkor nem is szerettem igazán. De akkor mit éreztem iránta? Mert, hogy ez nem volt igaz szerelem az biztos...Talán csak csodálat? Rajongás? Végül mindegy. A lényeg, hogy már nincs, eltűnt, elszivárgott, elrepült. Csak én voltam magamban, egyedül ülve a szobámban, előttem a még mindig nyitott történelem könyvem, s a fejemben a gondolataim.

"Helyesen cselekedtél. Ő nem érdemelt meg téged!"

 Testem minden egyes porcikája összerándult, mikor meghallottam a hangot. Automatikusan körbenéztem a szobámban a hang forrását keresve, de rajtam kívül senki nem volt bent. Az ablakomhoz szaladtam, hátha kintről szóltak, bár lehetetlen volt, hogy bármit is meghalljak csukott ablakon keresztül. Végül is kinéztem, de azt utcán csak az az idős hölgy sétáltatta a kutyáját, aki a szomszédunk volt. Egyáltalán nem értettem a dolgot.
 Hangokat hallanék a fejemben? Lehet hogy megőrültem. De akárhogy is koncentráltam nem hallottam újból a hangot. Ráadásul vissza se tudtam rá emlékezni, pedig csak pár másodperce hallottam. Vagyis csak véltem hallani.
 Lassan visszaültem a székemre és megpróbáltam lenyugodni és kizárni a zavaró tényezőket. De gondolatmenetem ugyanúgy pörgött tovább. Vajon kinek a hangját hallottam? Csak annyiban voltam biztos, hogy férfi hang volt. A tónusára egyáltalán nem emlékeztem, de arra igen, hogy mit mondott. Határozottan azt monda: "Helyesen cselekedtél. Ő nem érdemelt meg téged!" Talán JaeMin-re gondolhatott? Valószínűleg igen. De hogyan hallhatok egy idegen férfihangot a fejemben?
 Az is lehet, hogy a saját gondolatom volt csak a fejemben feltett kérdéseimre. De még mindig nem értettem, hogy miért pont férfi hang.
 Mély gondolkodásomból anya hangja ébresztett fel.
-Kész a vacsora SunHee! - kiabálta lentről.
 A gyomrom azonnal reagált a hívásra; hangosan megkordult, mintha csak arra ösztönözne, hogy menjünk már.
 Feltápászkodtam a székemről és elindultam ki a szobámból, hogy lemenjek a konyhába. Már a lépcsőn lefelé menet éreztem a friss kimchi illatát. Kettesével véve a lépcsőfokokat, futottam le, s már ott is toporogtam az ebédlőnél.
-Segíts megteríteni kérlek! - mondta anya, miközben lehajolt a sütőhöz, hogy kivegyen valamit.
 Már nyitottam is ki a szekrényt, hogy kivegyem a tányérokat és a poharakat, valamint evőeszközöket vettem elő az egyik fiókból. Hamar elrendezgettem őket az asztalon, s mint aki jól végezte dolgát leültem a szokásos helyemre.
-Nagyapa is velünk eszik? - kérdeztem pár másodpercnyi csend után.
-Szerintem nem fog lejönni ma sem. - válaszolta, miközben letett egy óriási tál főtt tésztát az asztal közepére. - Tényleg, hol van JaeMin?
 Kérdésére hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Nincs értelme, hogy hazudjak, anyám úgyis észreveszi, ha füllentek.
-Hazament. - adtam a rövid választ. Végül is lényegében igazat mondtam.
-Ilyen hamar? Máskor mindig tovább szokott itt lenni. Csak nem összevesztetek? - villantotta rám vesémig hatoló tekintetét. Néha komolyan megijedtem tőle, hogy a fejembe lát. Persze ez nem lehetséges.
-Te mindent kitalálsz.
-Ezért vagyok az anyád, nem? - mosolyodott el. - Na, és mi volt az oka?
-Erről inkább nem beszélnék. - hajtottam le a fejem, nehogy újra a szemembe nézzen és onnan olvassa ki a választ. - De abban száz százalékig biztos vagyok, hogy ide többet nem teszi be a lábát. Sőt a jövőben tíz méternél közelebb sem fog jönni hozzám.
-Hű, akkor ez elég komoly. Szóval szakítottatok. - jelentette ki. Sejtettem, hogy örülni fog neki, de ennél nagyobb örömre számítottam.
-Hát, nem éppen...Ezt így pontosan nem mondtuk ki egymásnak. De gondolatban megvolt, az elég ugye?
-Hmm...
 Ennyi volt a válasza. Ezután mindketten csendben maradtunk, egészen addig míg apa haza nem ért a munkából és leültünk vacsorázni. Az öcsém kivételesen nem volt itt, amit nem is sajnáltam. Legalább nem idegesít fel az állandó hiperaktivitásával.
 Apa ma nagyon fáradt volt, ezért csendben fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ezért is hálát adtam; nem igazán volt kedvem a beszélgetéshez. Evés után még segítettem anyának elmosogatni és elpakolni, majd felmentem a szobámba és összeszedtem a cuccaimat, hogy gyorsan lezuhanyozhassak.
 Hosszúnak tűnt ez a nap, túlságosan hosszúnak. Bár alig csináltam ma valamit, mégis hulla fáradtnak éreztem magam. Tanuláshoz már egyáltalán nem volt energiám, de nem is számított, hisz holnap hétvége van.
 A történelem könyvemet összecsaptam és feldobtam a polcomra, majd bemásztam az ágyamba. Úgy éreztem majd leragad a szemem.
"Jó éjszakát!" - hallottam újra a hangot, ugyanazt, ami úgy két órája szólt hozzám. De most nem borzongtam meg. Mondhatni kellemes, meleg érzés ömlött végig a testemben, szétáramlott az ereimben, s lassan álomba ringatott.